FINTA ÉVA: IDŐ - KORONGON
Versek
(Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1987.)
|
A kötetet illusztrálta:
HORVÁTH ANNA
A magyar nyelven alkotó fiatal kárpátontúli költők egyik legegyénibb hangú képviselőjének első kötetét tartja kezében az olvasó.
Finta Éva költészetére a megjelenítő erő intenzitása, az elvont dolgok iránti fogékonyság, a fogalmazásmód árnyaltsága, a természeti,
társadalmi és lelki érzékenység, az igaz ügyek iránti elkötelezettség jellemző.
IDŐ - KORONGON
A fényt tűzöd hajadba vagy szavak
mosolya ragyog el a szemedig
vagy arcodon a múlásból marad
egy villanásnyi, átmentett, de Hit –
ha lépsz magad felé egy járdaszélről
míg talpad súrolja a réteket
s úgy bújsz elő a titkok rejtekéből
hogy földre simul mind a rengeteg –
ha látod már, hogy láthatod a pontot
amit szemed még nem bont ki a térből
és átkarolnak gondosan a gondok
de nem borzadsz fonásuk erejétől –
a fényt tűzöd hajadba vagy szavak
mosolya ragyog el a szemedig:
a múlás múlik, de a Megmarad
ha elég vagy hozzá: eligazít.
ESTE, ÚJÉV, HAVAZÁS
valami mindig születik.
most gyémántcsiszolású fények
csipkésre csiszolt jéglapok
hópihéznek
valami mindig felfénylik az éjben.
most a hideg ragyog.
a lámpák alatt fényes táncot
járnak a hócsillagok.
valami mindig mozdul a csendben.
most tündöklő tűszúrásokat
bökdös arcomba az este
és Petőfi - verset iszogat.
valahol mindig felfénylik a múlás.
most a biztosat hozza elém
s a törvényhez térdelve szólal:
belőle lettem én.
valahol mindent törvénybe iktat
a mögénk került történelem.
néha fenyeget, néha biztat
és elfoglalja énekem.
valami mindig születik.
most gyémántcsiszolású fények
csipkésre csiszolt jéglapok
hópihéznek.
IDŐ - FOGALMAK
Három ketrec némaság
-jelen-, jövő-, múlt-virág –
szikkadt köveken ragyog
homorú lenyomatuk.
Keresd csak a köveket:
magadat is megleled –
pókláb, gyíkfarok között
szemgolyót szorít a rög.
Márványszirmú dáliák
bibe - központú világ
tengelyén keringenek
tűz - kakasok, tűz - szívek.
Tengelytűzből dáliák,
gyíkokból zefír, agát,
csontjainkból foszforos
hidegsárga fény ragyog.
Három ketrec némaság:
mindegyike szép virág –
csak a jelen illatos –
beszippantod, s elhagyod.
Az év kezdetét Te innen számolod.
Léted, megszületésed indokolja.
Egy kör végéhez futnak a napok,
hogy január a kört ismét kibontsa.
A kezdetet bárhonnan is veszed
(bíbor levéltől, fagytól, zöldüléstől...) –
minden a teljességhez vezetett,
magába fordult, görbült és kiépült.
Ezért köröztél önmagad fölött
vagy önmagadban, és mikor kitörtél,
ismét születtek rejtjeles körök,
oltalmazók, hogy megmaradj a Földnél.
Apámat én adom e naptárrészbe,
a tizenharmadikát is vele,
és egyben magamat és nagyanyámat,
Zsuzsannát, kinek nem volt, csak neve.
Január (sok-sok elsejével)
Petőfi, és még ki tudja, hányan
(verses s nem verselő), köztük magam –
a költőkre a fagyok jól vigyáznak,
bár megesett már gyakran: hasztalan.
Már várakoznánk a napsütésre, hőre,
virágok első fejbólintásaira,
de még korai – türelmezni kéne.
Kicsiny még Isten barma, pásztora.
Néha az őszi ég lebben elébed.
Máskor meg tél van, jég még a virág.
De előfordul: tavasz van egészen.
Csak tüntetnek az alvó almafák.
Vetésekben, varjakban, csermelydalban,
a zümmögésben, traktordünnyögésben,
az itthon szívig fúró földszagában
ragozd vissza: leszek, vagyok, éltem.
Április (11.-vel,22.-ével)
Attila, Lenin – övék ez a hónap,
– És a szeszélyes, asszonyos csodáké.
Bolondja vagy, ha elsején beugrat,
s szerelmese, kiről tudod, hogy másé.
Az elsejék piros szoknyája izgat.
Rebben, zuhog a vérvörös selyem.
A színüket, a szívüket kiittad?
S mi lett belőlük: öröm, rejtelem...?
Szedd fel a fények vastag ágait,
hatalmas csokrot tégy az ablakodba.
Szobád sarkába támaszd szárnyaid –
meleg van – hasalj a hűs habokra.
Tűzből világot, mégse tűzvirágot,
csak egyre szőkébb búzaföldeket.
Az erdőből lilát – sárgát virágzó
növényeket és dalt viszek neked.
Ez még a nyár? Ez már az ősz? Ki tudja...
Néha tavaszosak a fellegek.
De már az ősz szagát orrodba súgja,
s incselkedik a nyár, hogy: "elmegyek".
Megemberesedtél, szól az évszak, s érzed:
nem táncolhat az ökörnyálon senki.
A kötéltáncosok megöregedtek.
És súlyosabb a semminél a Semmi.
Öltözz erősebben és vedd elő
ködhasító kis szerszámaidat.
Novemberig készüljön el egészen,
mi születésedig még megmaradt.
Itt már finom ötvösmunkát igényel
a felület – a mélye úgyis készen.
A rosszból jót, a jóból rosszat tégy el,
és ne felejts el semmit se egészen.
KLIÓ TÖPRENGŐ KÉRDÉSEIBŐL
"Te csak jegyezd" – szólt a hatalmas úr –
s Klió kezében gyorsan járt a szerszám.
"Mindent lejegyzek, Uram, de kinek?
Kié legyen e sok emlékezet?
Istennek szóljon -é , avagy az Ország
dicsőségét alkossam benne meg?
Kiért legyen, ha lesz, emlékezet?
A császár istenekkel lakomáz,
de mégsem egy az Istenekkel ő.
Klió megírhat mindent, de hiszen
harc és bukás e vér - történelem
s a győzelem – az nem mindig dicső.
Kinek írjon Klió? Az Isteneknek?
A Császárnak? Kié lesz az Idő?"
"Te csak jegyezd" – szólt a hatalmas úr,
s Klió felnézett az azúros égre.
Isteni fényben tündökölt a Nap,
erőt adott bizonytalan kezébe.
Lelkéből egy kis buborék repült
a szivárványos tengerpart felé –
törékeny, színes: az emlékeké.
S Klió kezében gyorsan járt a szerszám.
"Mindent lejegyzek, Uram. Meglehet,
nem pattan szét majd burka a mesének,
és nem büntetnek meg az Istenek,
Császárunk arca sem borul haragra,
s nem szidja unokánk sem őseit... –
"Örökkön élni fognak hőseid"!
Az úr biztat, a Nap erőt ad hozzá,
s Klió megírja, amit írni kell.
Szétpattan közben lelkében egy kristály,
a szappanbuborék is elszelel,
de szép mesék születnek, s hallga', hallga',
egy új igazság is egyben velük:
a Szép s Igaz – a hamistól – elüt.
COPPÉLIUS COPPÉLIÁJA
A szétszedett részek közé a csend
pókhálót szőtt és selymes port borított.
Minden halott lett. Nyugodt, mint a rend.
S mint a szabadság: nesztelen és oldott.
A küzdelem itt már a pusztításé.
Falánkan őröl, szívósan a rozsda.
Vajon az anyag élettel kiált-é
ha valaki a formát összerakja?...
Töpreng a mester. Már csodák helyett
mi érthetőbb, azt véli fontosabbnak.
De hát mi tudjuk: bölcsebb sose lett
mert mind a dolgok sorsban magasodnak.
Mentem, ami még menthető.
Minden másnap: könnyebbedés.
Jelenlétem talán kiszorítja az űrt.
Hisz vízbe mártható testek vagyunk.
Mentem, ami már hajthatatlan.
Magam nem hajlok, nem török.
Ködbe mártott a táj: a tér.
Én vagyok benne a vasszigony.
Mentem, ami elérhető.
Mások másutt is ezt teszik.
A szerelmet átvisszük talán.
De elúszik alólunk a folyó.
Mentem, ami elérhető.
Míg "kő hull apadó kútba."
Feltöltik alattunk a múltat
Hamlet - királyfik koponyáival.
Szokott a szem már kőhöz, éghez, fényhez
már tárgyakra bontja a vaksötétet
s havonta egyszer, mintha fürdőt venne
sírást teremt, a semmit megnevezve.
Szokott a szem virághoz, ághoz, kékhez
idegen könnyhöz, mások tört szeméhez
s tájékozottan lép a zöld időbe
hiszen mindent előre ért belőle.
S tudom: csakis az értelem vigyázhat
túlélő barkát, játéknak igákat
és emberarcnak értő, bölcs szemet
amit kitölt a boldog képzelet.
ÓDA EZ, NEM PANASZ
zúzott idő! hogy mossa éleid
a folytonos, a múló, végtelen!
peregsz, dimenziók határán
tolod, mint hóeke, a dolgokat
hallgatsz róla, de én tudom:
egy vagy mindennel, ami haldokol
egy vagy mindennel, ami születő
a halhatatlan múló vagy magad
s bezárod, hogy kinyisd előttünk
dagadó s omló határaidat.
sejthette már az elme részeid.
hisz daraboltad hányszor létemet
gyúrtad egésszé, mint a hógolyót
nyomtad szenem gyémántosan keménnyé
hogy eltorzuljon lényegem-vigyázó
anyagaimnak molekula - őre
hogy haraggal vetődjön szét erélyes
rácsos elektron-rendszerem s tagadtad
éles szögekben, dárdásan, szigorral
hogy van erő feszülni falaidnak.
bejártalak én sokszor, réseidbe
kis pokolgépeim elrejtegettem
ketyegtek mind szívemmel más időben
s csuklattak hányszor, míg agyam sziszegve
kínlódta kékes oxigénhiányát
de te, örökkön elmozdulni vágyó
lélegző falaid eltologattad
szögeid mindig másutt hegyesedtek
bombáimat kilökted réseidből
féltél: magammal érem be helyetted.
forgó hordó-testedben így vetődöm
a lent s a fent már végleg összejátszik
és összejátszanak a rész s a teljes
hazudtolsz engem, kit magadban tartasz
fogságodban egynek mondasz magaddal
de részecskékre zúzol hogy tehozzád
forduljak minden megsegítésemben
hogy kín s ujjongás egy tövön fakadjon
hogy szabadulni vágyásomban éppen
az én erőm is őrizzen hatalmon.
IDŐ - KORONGON
Korongolt szépségű idő!
Míg vers vagy, minden hihető,
és almaarcú nappalok
ránctalan gömbjét hordozod.
De nincs ilyen idő sosem.
Csak meggyúrja az értelem,
s formázza múltában egész
alakká mindazt, ami rész.
Egyébként agyag. Por. Eső.
Tócsa. Az útig széledő.
Árkából lélegzőn kilép
s csak víz már. Alatta a rét.
Homokszemekkel morzsoló,
szélben kövekként koppanó,
kenyérlyukacsos barna rög –
idő ez, velünk megtömött.
Szakítok harmatot. Szelek
melléje mikroszeletet
a sárga agyagból, s fonott
kalács-percet: időt gyúrok.
Aszott szemű az ég. Csukott
markába lépet dugdosok,
s várom; pergesse szét meleg
mosollyal mind a mézeket.
Mert itt ülünk a táj előtt.
Mérjük a fényt, a keltetőt,
s csibéink kis csőrébe szép
magot hullat a néma gép.
Így tág idő ez. Foltosak
a hason csúszkáló szavak,
s medrekbe bújva, mint a hal,
a csendből minden neszt kihall
a készülő képzelet,
hogy lássa is, amit szeret,
s foggal, pengével, hangtalan
merül felhozni, ami van.
Látnokra várt a látnok is.
Szemét lecsukta. Elviszik,
azt hitte, mellőle a kék
tintával öntözött igényt
és egyszer majd, ha felhasad
a létünkké ápolt tudat,
valami pántos alkalom
épp kizárásos alapon
kizárja őt. És rámutat:
ki kémleli a kék utat,
s ki lesz, ki túl az érthetőn
beszélni fog, és érthetőn –
de míg kivárná, rámered
a semmiből az ismeret,
és időt nyerve elhalad
koldusként ablakunk alatt.
 UTAK ÉS ÁLLOMÁSOK
KÜSZÖBÖK
A keskeny fény felé ha indulok
hol ajtó nyílik és a végtelen
a félhomályban széthullt csillagok
halványuló derengését lesem.
Lepkék, legyek és szúnyogok között
oly egyszerű és érthető a cél;
lidérckedik a messzi értelem
de még a kozmosz nem nekünk beszél.
És sok poros papír meg gondolat
zizeg a kékszínű kövek között
s egy látomás arról, hogy láttalak
míg csillagod kutamba költözött.
Köszöntenek csikorgó küszöbök
és sok-sok ajtó támad egy helyett
mind otthonom lesz, múltam és időm
hol megpihentem és továbbmegyek.
Már eggyé olvad minden biztatás
a percek selymes burka felhasad
s én sztaniolból göngyölöm elő
a Pegazusba zárt csillagokat.
VONATON
Álmot dobtam,
lángot loptam,
inni száraz kútra hajoltam.
Erdőn jártam,
réten háltam,
csapda sebezte gyenge lábam.
Elvisz a szél,
elfed a köd –
visszajövök,
visszajövök!
Kiskacsa fürdik fekete tóban,
holdarcom sápadt
tükre a tóban.
Látok, kiáltok,
jaj, de sötét van.
Hallod -e?
Látod-e arcom a tóban?
Elfed a felhő.
Csillagcsaládom
körberagyogja
gyenge világom.
BORZSA - VIDÉK
szappanhab -csillogás, fehér
felszálló - szoknya - fellegek
s mint tüllön át **** a táj, a hegy
párásan leng, lobog, remeg.
a duzzadt víz tejes, habos
szikrákat köpköd, görgeti
a fényt, szakad és összenő
fodra, gyöngyöt perget neki.
kövekre ül a csend, csikos
gyíkocskaként sütkérezik
robog maga is, azt hiszi,
a folyó otthagyja pedig.
HŰS
Most hűs vagyok.
Krátereimben víz ragyog.
Kúszik rajtam a fény,
rám fogja magát a Nap -
a Hold se gyújt tüzeket,
csak visszaad.
Most hűs vagyok.
Mint nyárban is üveglapok.
S ha tükrözöm a fényt,
a formát, színeket:
ne higyj az áttűnésben,
csak képzelet.
Most hűs vagyok.
Mint nikkelezett vízcsapok.
Mint barlang. Kút köve.
Iszap a víz alatt.
Számból buzgó patakok
sikoltanak.
FOHÁSZ ÁTVÁLTOZÁSÉRT
ó magas ég!
add pogány dalaid ajkamra!
pogány pacsirtadalaid,
tücskeid hejehujáját,
füvek zizegő boszorkányolását,
fák ünnepi mormolását,
szitaszelek, vakmelegek
barna hallgatását.
add nekem az átváltozást!
gubók lepkévé,
lepkék hernyóvá:
minden valami mássá alakul.
tojásfészekben madárszívek,
madárszívekben az elmúlás,
elmúlásban a megújulás -
teremts erőssé, szívós szerelem!
gyenge vagyok a hűtlenséghez -
szabadíts meg!
nézd, vállasodik magányom,
csendesedek.
ott kéne hagyni ki társam
úgyse lehet.
ó magas ég!
add pogány dalaid erejét!
RÁOLVASÓ HÉTFŐI NAPOKRA
csapd arcomat te fény ahogy
a gyönge zöldet csapdosod
virágaink ahogy vered
úgy simogass meg engemet
tücsökkel játszható vagyok
madárral félhető vagyok
kevés vizek forrásai:
patakkal sírható vagyok
dalokban eltévelyedő
világban nem tévelyedő
még hasztalanul sem hamis
vagy víz vagy kő
vagy rög vagyok
csapdosd arcom te fény te fagy
szelek kit küldnek csillagok
verődjön rendbe az anyag
az is mit bennem alkotok
MINDIG MINDENT ELŐLRŐL
minden tárgyat újra meg kell néznem
mert régi arcuk elfogyott
minden arcot újra fel kell mérnem
mert bennük sok-sok arc lobog
minden percet meg kell újra élnem
nem keresve a tegnapot
ismét meg kell alkotnom ezt a világot
mert új világ vagyok
REJTŐZVE, BUGYOLÁLVA
lásd
ahogy a tárgyak értik a zuhanást
s mint a szél a zene a nekifutást
ahogy a dolgok merik a zuhanást
lásd
ahogy a nappalok tudják a ragyogást
a csillag a pályán - megfordulást
ahogy a dolgok merik a vállalást
esendő énekkel a költő
tétova formával a szobrász
ötletgyáraival az élet -
mélyítik a menedéket
KÖVEK, SZAVAK
Járj békével te vers, te kő
ti feldobott kavics - szavak
parittyás, éles kis kövek
s ti vízbe ejtett súlyosak.
Járjátok békén utatok
ti bajvívók, ti átszelők
minden anyagban otthonos
utat vivő bajkeverők.
Mert játszik nélkületek is
az ember pörgő álmokat
de tetőt húz és kerítést -
nektek csak az ablak marad.
UTAZÁSAIM
Bölcső
itt történnek a legszebb utazások
később gömbölyű ringatások helyett
megy messzire az ember
Gyalogosan
a két lábon begyűjtött világot
viszi az ember minden masinára
miért is utazunk ha nem látunk gyalog...
Autóbusz
naponta megnyergelem szülővárosom kátyúit
innen tudom milyen lehet hajóval a tengeren
azt hiszem
már nem kell tartanom a tengeribetegségtől
Vonat
ahova elvihetne
oda nem utazom
látásomban így is
érintkeznek a párhuzamosok
Villamos
majdnem olyan mintha gyalog járnál
de elmaradnak a stukkók a homlokzatokon
s ha idegenben lennél meg kell szoknod:
nincs is város csak sok-sok állomás van
pedig tudod: az utcák valahol találkoznak
jó lenne kölcsönkérni Ariadné fonalát
Lift
fölfelé is nagyot tudok ugrani
Mozgólépcső
rosszabb az utazásnál
meglopott pillanatok arccserepeit
sohasem sikerül összeilleszteni
mintha azt mondanám: keresem magamat
Autó
tiltakozom
elég volt gyermekkoromban
derékig látni a világot
Repülőgép
néha függőleges álmaim vannak
pólyált - gyermek - rakétaként emelkedem
kiterített piros lapok a háztetők
mintás vászon a város
s ez azért jó
mert embermagasságból is ismerem a világot
Hajó
azt hiszem hajózni egy kicsit annyi
mint mítikusan átlábolni a tengeren
vagy merev repülőgép - szárnyakkal mímelni a madárt
az visz tovább
mi látszólag mozdulatlan
NYUGVÓPONT
Valahol kiköt az értelem a szív is
miközben mindig más utat keres
ahol megáll azt véli állomásnak
pedig hát meg sem érkezett lehet
de el kell rebbenni a félutakról
vagyis onnan ahol éppen vagyunk
mert mindig van valami távolabbi
amit beláthatunk
VÁLTOZATOK A TELJESSÉGRE
a sárral összenőtt a lét
a világossal a sötét
a zölddel minden, ami más:
a színes és a hervadás.
magammal, ami nem vagyok,
veled, aki már én vagyok
s Vele, ki mindketten leszünk
mert benne újjá születünk.
az agyaggal testvér a tűz
a tűzzel: ami összefűz
a múlással a születés:
teremt a kés, amikor vés
kikönyököl a végtelen
a résnyi semmiségeken
így fogja össze önmagát
a kicsi és a nagy világ.
szerkeszt az ember hallgatag
kétéltű néma szavakat
hogy kimondja a létezést
amit az élet érte kért
a halak nyelvén mégse tud
a titkok sem nyitnak kaput
csak a hiány feszíti szét
amit még eltitkol a lét.
az ember hát a "nem - lehet"
kudarca ellen született
s préseli önmagát a tág
sarjadó mindenségen át
az életmentő fájdalom
vigyázza őt, amíg vakon
kutatja ősi lényegét:
hogy sárral összenőtt a lét.
KETTŐS
ó játékból indultam én
még játszottam az elején
s már nem játék ahogy futok:
azt játszom hogy nem játszhatok
(az elején csak tér a táv
az elején csak táv a tér
aztán már sok-sok állomás
izomláz árok járdaszél)
futtomban ketté válok én
az egyik megmarad helyén
szemlél megismer és halott
szavakból ébreszt mondatot
sosem hanyag sosem feled
szívéig ér az ismeret
a másikért is hű marad
ruhát mos s néha aranyat
a másikért a semmiség
pókháló - selymét hordja szét
s köti a végtelent oda
hol háza ágya udvara
RITMUSBÓL HARMÓNIÁT
RITMUSBÓL HARMÓNIÁT
A ritmus leng a levegőben,
és ujjaidról száll a munka;
az értelem megkoszorúzza,
míg ritmus leng a levegőben.
Kemény a szíved és az álmod.
Míg alkotsz, megalkot a munka;
ezért merülsz ezer dologba -
kemény a szíved és az álmod.
Ki tenni tud, nem vár csodát:
ültet, követ farag, tanít,
és észrevétlen alakít
ritmusból gyöngy - harmóniát.
FELNŐTT - MONDÓKA
Kevésre: többet, többre: szépet,
míg csillagjaink földet érnek,
míg szavaink gyönggyé gurulnak,
s egymásnak megtartjuk magunkat.
Kevésre: többet, többre: jobbat,
hogy sose csaljuk meg magunkat,
s hogy ne csalhassunk semmiképpen:
fürödjünk meg egymás szemében.
Kevésre: többet, többre: újat,
ami majd új renddé virulhat -
kik szégyenkezünk gyengeséget:
teremthessünk még jobbat, szépet.
"... ez a sok szépség..."
(Babits Mihályra emlékezve)
Miért ígér, ha mit sem ád
s fanyar lesz a kökényvirág?
Rózsáiból a semmiség
bogyóit mért dobálja szét?
Miért virít, ha mást se tud
csak megmaradni, a titok? ...
Lombját a fény miért veti
ha magát árnnyal rejteti?
És arcunkon a nevetés
mitől lesz éles, mint a kés
ha már szemünkben ott pihen
a könny mellett az értelem?...
VARGA IMRE RADNÓTIJÁHOZ
A költő hídon áll. Feje
érzékeny száron dús virág,
földet fürkésző dáliát
idéz.
Pedig
amit figyel: az a világ
- hullámhegyes történelem -
e könnyű hídon könnyeden
seperne át.
Hiába.
Virágos szár a gyönge test
tányéros arca mint hajó
a történelmen átevez.
CREDO
- Jeszenyin, Radnóti, József Attila -
Szent arcunkon a jázminbimbók gyöngye
ne hervadjon aszályszínű közönybe
és tollainkon minden szorításunk
erősítse erőinket, hogy lássunk
és esdeklő fehér papírra téve:
kezünk feszüljön ferde repülésre
és összezárt fogakkal, nem haraggal
de békülésben gyúlékony magunkkal
csattanjon meg a dal első sorában
a folytatásért ellenálló áram
mert szent anyag a költő árva léte
ha sejtjeit a több kudarcra mérte
és áldott gyöngeségén nem segíthet
fegyver, hamisság, óvatoska érdek.
MÁSODPERCEK
(József Attila emlékére)
Nem száll vasútra még a szív
nem fekszik sínre még a csend
még minden úgy marad kicsit
ahogy a rend otthagyta bent
A láb csak futna de még áll
az agy megállna már de vár
a lélek pedig mintha lenne
hideg tereket koordinál
Valami vesszőcskét keres
dorongról képzeleg a kéz
káposztalepke - lepedőt
szab át miközben útra kész
Mert már a vér a sejtek is
tarisznyázzák a perceket
a vonat meg megérkezik
mert útja Szárszón át vezet
PAGANINI HEGEDŰJE
I.
a hegedű a hegedű
égő bokor tűzlevelű
a hegedű ha rád talál
minden hiányt megkomponál
mindig ott jár ahol a csend
kitaszít minden idegent
hol nincsenek már mélyebb mélyek
hol nyüszítve lapul a lélek
a hegedű a hegedű
e végtelenség - hite - hű
lélekkel terhes fa - halál
szelleme folyton visszajár
akárhogy szól rajta a csend
mindig Paganini eseng
bárhogy röppennek fel a mélyek
mindig az ő sorsához érnek
a hegedű a hegedű
minden öröme keserű
akármily tiszta: a homály
befonja mert űrt komponál
akármilyen messzire ment
hazaviszi az idegent
nem tudnak mást a cérna - fémek:
sikongva száll rajtuk a lélek.
II.
a hegedű a hegedű
e végtelenség - örömű
eleven - égő - fa hitű
lángbokor füstje keserű
a hegedű göndör üszök
lélekkel terhes múlt - küszöb
mindig befonja a homály
vándor szelekkel cimborál
mélységek fölött csavarog
szelleme lidércként ragyog
akárhogy szól rajta a csend
mindig Paganini eseng
mindig ott jár ahol a hit
konok harcban eligazít
mint népmesében a madár
vezet míg húrról húrra száll
bárhogy röppenne fel a gond
alatta barna mély sikong
s hol a lélek már vak kopott
reá vad színeket lop ott
nem tudnak mást a cérna - fémek:
mindig az ő sorsához érnek.
III.
a hegedű a hegedű
égő bokor tűzlevelű
örömöt égő fa - halál
rajta a csend sikongva száll
mindig az ő sorsa a csend
cérna - fémekről ő eseng
bárhol röppenne fel a lélek
őt idézik a cérna - fémek.
SEMMITTEVÉS
A tétlenséged jólesik.
A gondolatok is helyeslik
a semmittevés szárnyait -
ők vittek legmesszibbre eddig.
Tűnődő eltűnésedet
már jajveszékelnék a dolgok.
De íróasztalod felett
a lámpa ideköt a tollhoz.
Barlangos fényben, bújtatón
párnáz a sarkok barna mélye -
amíg töprengsz a tudhatón:
az ismeretlen lép helyébe.
S amíg kilép Babits Mihály
könyvedből, hogy a lágy homályban
barnára fesse, ami fáj
s mi neki fájhat egymagában -
veled Mozart, a béke lép
egy lámpafény - fehér magányba
ahol a nevetés elébb
gurul, s a könny - mindig utána.
DALOCSKA
hét virágban üldögél
hét kis alma s rengeteg
almafának készülő
apró barna mag - gyerek
hét világban járdogál
kétszer annyi fájdalom
hét virágszív sírdogál
minden bársony hajnalon
s álmodik hogy szőke fény
vigyázza bár meglehet
ősz van s málló rejtekén
még a fagy is megremeg
TÁRSAMHOZ
Feloszlattad a szavak zenekarát,
és beköltöztél örök gondjaimba.
A versek most széthullott hegedűk,
meg-megborzong a széteső, pedáns
orgona is, s a zongora kopogva.
Ez itt egy mélyen ideges világ,
ütődve esnek szét a harmóniák,
de rend lesz mégis, érzem már:
az élet
belém kényszerít minden zenegépet,
a szavaim: most már belőled, tőled
indulnak újrarendeződni - értünk -
a verset eztán együtt fogjuk írni.
Te leszel az, ami belőlem eltűnt.
VERSEK ÜVEGHARANGRA
MINKET TEREMTŐ ASSZONYOK UTÁN
Micsoda asszonyok zuhogtatják ránk a fényességet!
Micsoda virágok virulnak ujjbögyeikben: lángok!
Micsoda tereket tárnak szívükben,
Micsoda tereket nyitnak szívünkben -
Fal nélküli palotákat!
Mert belakják a világot,
A tágas mindenség bemelegszik mosolyuktól.
Mert mosolyuk nem játék: erő az.
Micsoda asszonyok rejtik könnyű nevetéssé a törvényt,
Micsoda asszonyok rejtik nevetős könnyűséggé a dolgok
tömegét!
Micsoda asszonyok, Micsoda Asszonyok rengetnek
bennünket nővé, férfivá!
Ha elesettekké gyötrik őket a falak,
Ha beszorítja őket a végtelentől letagadó paraván.
Ha még csukott szemükből kikacagna a fény,
Ha még mosolyukból nem hullna el a gyöngy,
A fogatlan fájdalom műfogsorából
Ha még kihullanának...
De a fájdalom is megejtve áll melléjük,
Imádni őket.
S leszereti róluk az élet szerelmes jegyeit,
Kihazudja belőlük az élet szerelmes jegyeit,
A "Micsoda Asszonyok" arcának balzsamával
Viaszozza az emlék virágait
Eső ellen,
Fagy ellen,
Ellenünk.
CSAK AZ A SÁRGA TŰZ
ősz volt a tetőteraszon
a langy beton itta a fényt
a korlátba akasztotta
nagyapám horgadó kezét
szemünk előtt aranyhalomként
szikrázott fénylázban a lomb
nem láttuk ki alatta sétált
vagy ülnek - e a padokon
csak az a sárga tűz maradt
a kórház égi szőnyege
ahogy a magast szintbe hozva
üzent a hervadás ide
az elfekvő kis teraszára
hol úgy bámultunk égre ágra
mint ki a titkok zegzugában
a lényeget már megtalálta
azt hittük semmi sem marad
azúr az ég de majd kihűl
s bármilyen égien magas
a lombszőnyeg földig merül
és éreztük a havazást
az elkorhadó színeket
nagyapám teste mint kivájt
odvas fa kongatta magát
én akkor járatlan fióka
végigfuttattam rajta csőrömet
harkálytestemben mint az óda
a visszhang baljósan remegett
csak így tudtunk jelezni akkor
egymásnak s még hogy fájt ez is
hiszen amit mondhattunk volna
féltünk a végtelenbe visz
NAGYAPA - SIRATÓ
az este csillagok suhogtak
a Hold sötéten hallgatott
s az üveg mint a jég elolvadt
üresek most az ablakok
üvegharang volt minden szó
s a harang nyelve kényes érc
elpattant széthullt a vigasz
amit szívem hiába kért
a csend elbújt a föld alá
rajta most vad lovak taposnak
nagyanyám sírást tereget
mályvái lassan kialusznak
nagyapám kinn jár a mezőkön
pedig a föld sűrűn takarja
a viaszos papírvirág
kajánul himbálódzik rajta
lenge haját az őszi szél
elindult újra összeszedni
és egy álmos ócska venyigén
álmosan megpihen a semmi
a tél páráját fújja szét
rajta a napfény porpihéje
leragad és e semmiség
elég hogy szívem begérézze
az arcom hideg repedés
szemem mint könnyű seb a jégen
énekelnék hogy torkomról
e hideg jégcsap már leégjen
de itt kukucskál a világ
ráncolja homlokát keményen
rám küldi sértett szellemét
hogy félelemmel megigézzen
én állok nem hajlik a hang
csak sebzi torkomat a kétség
és sírni sem tudok pedig
szívemet most újra kimérték
ELOLDÁS MEGKÖTÖZÉSSEL
a múlás nem tétlen sosem
eljő a volt, emlékezem
mikor a jelent elhagyom
jövőmig ér a múlt - vagyon
és tündökölve lépeget
elém, mi már csak képzelet
s megfog, befog, úgy enged el
a sosincs, mindig - van, s terel.
mellőlem ahogy lépeget
úgy érkezik mind közelebb
port hint - csillagpor szememen
látnom kell így is: int nekem
s bár rabságomat nem tűri
kergetőzésem eltűri
keresteti magát velem
pedig tudom: itt van velem
a héliumos fényeket
tőlem is várja, s üzenek
mindennel, ami felragyog
bennem, ha róla hallgatok.
a héliumos fényeket
mikor apámért lépkedek
elszívja homlokom felől
maga a csont - foszforra dől
és alaktalan rajzokat
kísért elém, mint gondolat
elfészkelődvén szívemen
együtt küzd értem és velem.
így tündököl, így érkezik
elém az eljövő, a hit
rajzolja tenyeremre át
a bolygók zegzugos honát
s míg szívemet térképezi
függőkertet épít neki
hol sosem volt virágokat
ringat, vagy régi holtakat.
apám kezén bilincs vagyok
nem üthet, én sem sírhatok
az elbékítő napokat
gyűjtöm neki, mint foglyokat
pedig eléje terelem
nem int, nem is bólint nekem
nem akar hinni senkinek
így csalja magát is, kerek
sorsát kockává gyötri át
rágva az idő vasfogát
s ha vállamra tenné kezét:
villámmal izzik fel az ég.
vittem már neki könnyeket
sírásból gyűjtött gyöngyöket
és ópiumos szavakat
itattam fájdalma alatt
de mindig látta arcomon
a jövőt , ami már nagyon
csontjába érett neki is
ha megtagadta: akkor is
és ezt a vérző érlelést
a sűrűségre ébredést
már gyűlölve köpködte ki
mert tudta: úgyis elviszi.
a boldogtalanság: halott
fekete szárnyú angyalok
(csupa otthonos mozdulat)
motozták szíved és agyad
és Dürer - arccal, élesen
suttogták füledbe: igen
s hiába tudtad igazuk:
nemet hazudtál, szép hazug
s én veled hazudtam, igen
hisz már elkéstünk, mint a "nem"...
a múltad még most is vacog
rám vetkőzik az angyalok
a csillagok is vedlenek
hullajtják por - emlékedet
s a fényes por-eső alatt
szikkasztod, apám, szavamat.
én már megküzdök érted is
csillagporos esőben is
nedveimet megérlelem
szavaimat esőztetem
s a függőkertben, hol nagyon
virágzott már a fájdalom
elültetem virágodat
karcsu kék- tulipánodat
a halottak közt szebb lehess
értem való boldog lehess
és békésen ringasd magad
a nagy cseresznyefa alatt
buktatnak karcsú éjszakák
a végtelenség - hídon át
reggel magamba öltözöm
és újra visszaköltözöm
de mindig kezemen marad
kis csillagfény, kis gyöngy - maszat
egy rebbenés, a sejteké
az ősök emlékeié
és homlokomon fénylenek
a rámvillantott seb-szemek
apám hasának seb-szeme
nagyanyám éles csend - szeme
a némasággal szólaló
szemekbe metszett néma szó.
bontsátok meg bilincsemet
gömösre hurkolt nyelvemet
a görcsre kötött szavakat
adjátok vissza hangomat
testemre úgyis felveszem
hagyjátok élni énekem
ha már fölveszem arcotok
belőlem megszólaljatok
hisz már csak énvelem lehet
jövőtök és jelenetek.
pókháló - fénnyel szövik át
a csillagok az éjszakát
hálójukon, egy fonalon
apám jön, csupa nyugalom
minden halottam érkezik
villantva látom szálaik
s én hálójukba elviszem
szabadságom, szavam, szívem.
HÁROM IDŐBEN
A zárt szemek mögött a fényfalak
izzó aranykörökre hullanak
s a tenyér üres mélye álmodik:
holtaknak elmúlt szorításait.
De már vedlik a báb - emlékezet
szárnyát elrejtve nőtte: pille lett
felszáll egy gyors időben s átszelik
dús szárnyai a sírás görcseit.
Elhullt időben barnán, nedvesen
hever avarrá hordott énekem
s ki ökleimmel sírtam holtakat
most felnyitom szemem, miként a vak
a vak, kinek látása visszatért
s már álom nélkül is bolond a lét
mert sárga, vastag fények játszanak
könnyen bomló csomót, szelíd utat.
SZÜLETÉSEK
Kötni magad elásott fához
hogy kivirágozz.
De térdedben a cél rugója
elmozdít újra.
Fejeddel fúródsz át a fényen
mint anyaméhen.
S még hányszor megszületsz ha látod
növő hiányod...
(A tágasság kicsit bevérzik
de újra épít
magának gyűrűs átjárókat
és újra nógat.)
ÁTVILÁGÍTÁS
KITAPINTOTT VILÁG
Hogy a tárgyakkal nevezett világban
azonosulni nem tudtam, csak vágytam -
hiányozhatna kín, hiányt jelölve,
de nem volt árnyék, mely mögött a csöndre
hallgattam volna, bizton eltakarva -
mert nem hittem, hogy bármi eltakarna.
Így hát kiálltam: este, mint keresztet
szemléltem lámpák közt árnyékom s kellett
a déli pont, hol semmi sem vagyok -
lábam alatt reszkettek csillagok,
felhőtelen és árnyéktalan pettyek,
melyeken talpam táncolt és derengett.
Néha a hajba kap a tűz - piros vagy;
máskor a talp lesz áttetsző tüzes vas -
mint röntgen, úgy világít át a fény
az ember napba nyújtott tenyerén,
hogy mindaz, ami van, benned mutassa
arcát, s a dolgokban ismerj magadra.
LÉLEGZŐ, CSILLAGOS
Ha nézted nyári éjszakán
káprázó szemmel, percekig
a csillagok vad virtusát,
s figyelted vibráló tüzük -
a tücskök csendjében egészen
áttetsző, fémes surrogással
szólt le a kozmosz, és remélted,
hogy érthető erők vigyáznak,
hogy van érzékszerved a fent-re,
s ha meg-megáll szemed egy fényes,
izgágább, pislogóbb golyónál:
valami földet ér, reád szól,
jelez, mint bátrabb álmaidban,
az elérhetőség kudarca ellen
lázít és tudni véled,
mit nem tudsz: élni az Egészet.
PÓK
hálót sző s áldozatra vár
figyel de mozdulattalan
talán időt se tud és két
legyecske közt az életét
éhsége méri csak s lehet
sohasem látta az eget
LELTÁR
(magyaros)
Hat szilvafám sem rúg a hétre,
mégsem cserélem nyolcra, hétre.
Én nem irigylek, nem remélek.
Reméljenek, akik nem élnek.
A cseppre - csepp sem kell. A másé
ha sok is lenne, mind a másé.
Vonítsanak a bamba sztárok.
Én hallgatok, mikor kiáltok.
UGRATÓS
Felleghajtó dínomdánom,
piros csizmám sárba mártom.
Árokparton fodormenta -
aki hallgat: sok a titka.
Ne figyelj a fecsegésre:
sokat beszél, sok a vétke.
Alig ugrok egyet - kettőt,
máris elérem a felhőt.
Földre hullok, mint a levél,
mégse kap fel könnyen a szél.
Aki táncol, szépen járja!
Rózsát nyíljon a szoknyája!
SZEDERINDA - DAL
szederinda, szederág
ez a világ a világ.
hallszik hangja
(barna nád)
megugatja a zsiványt.
megugatna engem is
füst ha lennék, akkor is
de csak vagyok
rezegő
szürke ködben heverő
rozsdarágta szederág
akit futtat a világ
ki-be járnak
szavaim
kerítések lyukain
nem is tudnám ki vagyok
csak mindig megakadok
bármit érint
tövisem
odavonz a fegyelem.
SUSOGÓ
Járna
valami vers a számra
valami dal születne:
"Kinek nincsen keresztje..." -
és boldog látomások
arról, hogy nem kiáltok
és béke ül dadogva
írás közben karomra...
Karomra ül az élet
virágnak vagy levélnek
és hajam közt cikázik
a szél, nekem virágzik
a toll hegyén a végleg
életre szánt kísérlet
hogy kék eget lobogva
szívem a szót befogja
VERSKERESÉSBEN
Itt van a vers rejtőzve, kényesen,
az ábécé széthullt betűiben,
zizeg, rezeg, ezer levél a fán,
kapkod, nyúlkál gyökér és törzs után,
csuklik, csobog, fröcskölve permetez
itt van, tudom: a hangokból kiles -
aztán ahogy utána indulok,
visongva szól: "Búvópatak vagyok".
S én ámulok, hiszen ez furcsaság:
a vers, amely gyökér, levél, virág
és víz, habos, furfangosan szabad:
kövek alatt bujkáló hangpatak.
A KŐ
A kő felsírt,
mert megzavarta
márvány - álmát
egy kalapács,
és halott kockává
faragta.
Szilánkjai visítva szálltak,
a teljességért kiabáltak.
VÁLLALKOZÁS AZ ÖRÖMRE
Szeret örülni, kinek örömei súlyosak.
Örömeit úgy viseli, mint gondjait.
Felelősséggel és várakozással.
Másokért felelős, s magára figyel, várva,
mikor oszthatja szét, amije van.
Ettől igazi az öröme.
S ettől lesz súlyos, amit viselni kell,
ettől lesz teljes és befejezetlen,
mert a várakozás mindig a jövőre számít.
A súlyos örömökért fizetni kell.
Mindig mi szabjuk meg, mennyit.
Ezzel magunkat mérjük meg.
És fizetni is magunkkal szoktunk.
Mindig a legtöbbet adjuk, ha ilyen örömöt
keresünk. Az ilyen öröm aztán bevándorol
birtokunkba. Vele keressük a következőt.
S a következő még súlyosabb lesz és makacsabb.
Kisajátítja minden örömünket.
Várakozásunk készenlét az örömre.
A készenlétben minden vállalásunk.
A vállalásban az örömünk.
Örömünkben a várakozásunk.
Várakozásunkban sok kis örömünk.
Sok kis örömünkben a vágyakozásunk.
Vágyakozásunkban a vállalás.
Sok kis vállalásunkban a felkészülés,
mert a felkészülés vállalkozás az örömre.
ENGESZTELŐ
Amíg haragszol, minden elbújik.
A piros almán végtelen közönnyel
tapad a szürke por, a csend sötétje
szurokba mártja arcod, s nem köszönt fel.
Amíg haragszol, rejtőzik a fény is.
Nyálkás ködökben áll az ég tejútja.
A csillagok más bolygókhoz hajolnak.
A fényekért próbáld magad mosolyra.
A felnyitott örömben ott az egység.
A színeket a szem életre kelti.
A tárgyakon vad bátorság csilingel:
muszáj velük örülni, énekelni.
A TITOKRÓL ÁLTALÁBAN
táltos ereinkben köznapi vér csavarog
megálmodott tündérarcunkat kilesik az éjszakák
batyuba rejtett titkunk vászna mindig kifeslik
lassan elfelejtjük bestoppolni a lyukakat
idővel megértjük milyen fölösleges is lenne e fáradozás
és kénytelenek vagyunk megtanulni a szegénység
vállalását
azért akad köztünk aki fémszálas rongyokat
pótol a sebzett batyu elkoszolódott olcsó anyagához
és van ki hagyja széthullni minden maradék jószágát
nekem kezdettől fogva átlátszó hálóba göngyölték
cókmókomat
eleinte nagyon szégyelltem hogy minden tarkaságom nyitva
de jöttek mások is ilyen szemérmetlen batyuval
és mosolyogva köszöntöttek volt ki vállon ölelt és velem
tartott
ilyenkor csapatosan kerültük el a cifra foltos
szembejövőket
de én kíváncsi voltam rájuk is
mi lehet az amit ilyen mutatós rongyban rejtegetnek
milyen szorongás készteti őket a titkot is cipelni
eddig mindig csalódnom kellett abban
mit fürge kíváncsisággal összeróttam feleletnek
azóta nem sokat törődöm velük
de messziről köszönök és hangos lélekkel parolázok
azokkal akik nem is sejtik hogy titkuk is lehetne
BÖLCSELET
a bölcseletben szendereg
mindig egy cseppnyi őrület
s ki játszani sosem tudott
nem ismeri mi is mozog
a múlás felszíne alatt -
az minden úton lemarad
ki veszíteni megtanul
az nyer is akaratlanul
s ki méricskél az meglehet
lassan mindent elveszteget
az aki tékozol pedig
lehet hogy semmit sem veszít
így hát a bölcsről sose hidd
hogy szabályokat merevít
és kiosztja a dolgokat
mit is szabad s mit nem szabad
mert játszik csak s miként a lét
ebben mutatja erejét
ALAPTÉTEL
a költő hazudna - de mit?
az élő dolgok elnyelik -
a valóság hasában ő
a rúgkapáló csecsemő.
ÁTVILÁGÍTÁS
a tudható megtudhatatlan
de átlátható a titok -
ilyen közelségben a minden
s a valamit nem foghatod. . .
az ablakon a füsttel együtt
kiúsznak mind a tegnapok
az őszirózsák összedugják
lila és bordó homlokuk
és összesúgnak erről - arról
hogy lényegük nem ismered
csak elmúlásukkal hasonló
mindaz mi van s ami lehet
nézed az átsejlő virágot
ráképzeled a fényeket
segíthetne a lézer, látod
de magadat sem ismered.
ÉLŐ VILÁG
MONTÁZS
Aztán már végül semmi sincs.
Nagy, ketté vált szív a világ.
Csurgatja egyre apróbb cseppben
egyre feketébb gyöngysorát.
Sok Dali - képből, földrengésből
Picassóból kididereg
a dolgok mobil lánchalála
és Attila, a kisgyerek.
Pöfékel még, pipáját tölti
vulkán, gyárkémény, kályhacső,
de már csak füstje van és fénye:
egyre kevésbé hihető
Aztán már végül semmi sincs:
a világ mobil lánchalál,
hidegen olvadnak a fémek,
Peer Gynt csak rézgarast talál,
Elektra élettelen arca
még mint sziréna, felsikolt:
kell lenni valami Igaznak,
hisz már elérhető a Hold.
Aztán már végül semmi sincs.
Akvárium, aranyhalak
imitálják a tágabb létet
és Kőmívesnék a Falat -
aztán már végül semmi sincs.
Nagy, összevarrt szív a világ.
Már csak a fájdalom dobog
és csend mutatja fogsorát -
aztán már végül ennyi sincs.
FOLYAMODÁS AZ ÉSZHEZ
Az égen térképvonalak.
Akár Földünkön: minden bemérve.
Célpont - s célzó pillák alatt
még alszik a fekete kéve.
Fekete kéve - halál mocorog
mélyen a föld üregében.
Fölötte átlőtt csillagok
Halott virágai létem.
Sebes patájú szívverés,
szavak rebbennek félve:
jaj Anyám, Földem, Csillagom,
szerves létünk reménye!
És felbúgó tudós - remény,
hogy győz az ész, a jobbik.
S nem borzad tölgyes, vadgalamb:
"Homo sapiens, hagyj itt!"...
NAU HATALMAS TITKA
(Ritheu "Amikor a bálnák elmennek" c. könyvéhez)
Én vagyok az összefüggés a mindenségben
úgy hívnak: Végtelen Szeretet
hiába szültem délceg fiakat
elfelejtették titkomat
nélkülem ez a darab föld pusztaság lesz
a születők kételkedése egyre mélyül a sarjban
engem kinevetnek elkerülnek
pedig nélkülem elvesztik egymást is
s születésük - haláluk örök homályban marad
én fognám össze a széthullt dolgokat
a megismerés új utakat törne
és látnátok a megnyíló szépségeket
de farkas született köztünk
aki megtanít benneteket a vérengző éhségre
s gyomrotok egyre többet követel
ez a mohóság eltépi gyökereitek
féltek a halhatatlanságtól
tudom: meg fogtok ölni
mert hosszú életemben zord titkokat véltek
én naponta beszélek a Végtelen Szeretet erejéről
mégsem hiszitek
hogy csak ennyi a titkom
pedig nélkülem el fogjátok pusztítani egymást
TÓTH MENYHÉRT VÁSZNAIHOZ
földszagú föld kifehérszik
állatok arca virágban
félszemű istenek törzse
áll be a földbe vigyázzban
bütykökbe durvított ujjak
mindenséget - simítása
cserzik fel hűs vásznakon
s beleköt a kevélyke világba.
ÉJSZAKA
Arcát az ég kezembe rejti,
behunyja csillagszemeit,
kövér sötétté gömbölyödve
gurul az éjszaka megint.
S dorombol lábamhoz húzódva,
pedig lehet, a tigrisek
erős karmain ringatózik,
és ő is tigris, meglehet.
TAVASZ
Áthidalni a könnyűséget
ha megidézted a lélek
homályos oszlopcsarnokát...
Ha odabenn feketét fehérre cserélnek
a nyílhegy - tollú fények...
Mert kinn már evezős vizeken szárnyal
a madárdal
TÁJ - VÖRÖS ÉS ZÖLD DOBOGÁSBAN
ha becsukom szememet, még láthatom a piros fényt
a mellkas dobozában.
bezárt - madár- arcú dobogása vörössel jelzi találkozását a
fénnyel.
tilos - mondja - a behatolás, turkálása kíváncsi
szemeknek.
tilos felsérteni falak épségét, vonalak egységét,
amint tilos az indulatok láthatatlan nyílvesszejét
befogadni
vagy ráirányítani egy másik madárarcú dobogásra.
a szűz levegő fehérje - kékje viszont idenyújtja csáposan
szerteágazó kar - seregét, s hozzánk öleli a vizet, a völgyet,
a fákat.
zöld dobogású tavaszban vörösödik a fény.
sárga - narancs - piros tüzeket érlel vérünkké, arcunk
színéhez adja.
mikor befogadjuk a fényt, befogadjuk a lét minden élettel
kiáltó
dobogását, s miénkké vegyülnek a színek, a zöld is
megpirosul.
a bokor piros vesszején vérünk pirosra ébred, osztozva e
kölcsönhatásban.
megtavaszodva, fában, fűben, vizekben fürdőzünk, harcra
kereszteltek,
és békére keresztel át megújulásunk csodatevője, a táj.
Letetted ezt a szót: kovát a térbe
(asztalra, könyvre, érte nyúló kézbe)
és nem mozdulsz, terepszínben figyelsz
a sors hogyan idéződik meg érte.
Csak lehetőségeket lát agyad.
Egy sem valóság még, nem is szabad
behozni mind az elképzelteket -
a biztosat kerülik a szavak.
Letetted ezt a szót, s belép a képbe
a megvalósulás ezer reménye
s a szorongás, hogy felgyújtod magad:
ha fényt akarsz, tüzet kell adni érte.
Biztasd a fát, hogy újra hajtson
serkentsd az álmos töveket
öntözzön nálad minden alkony
magad is öntözd, ha lehet.
Homlokig ér a gyenge pára
a szél pilládig hajladoz
bokádat súrolja vigyázva
a gyöngyös gyep, a harmatos.
Serkents növést, mozgást - merészet
a lassú kövek sorsain
ha őseidet megidézed:
feleld akácfa - soraim.
előbb csak fény szemkápráztató veres
bolond izzás a szürke fal mögött
majd mályva - bíbor opálos ködön
az elsüllyedő horizontra ejtve
ez még csak alkony plusz három fokos
valahol gyémántélű szél sebez
de itt a gyöngy szürkéje hallgatag
a nesztelen homály alig remeg
lehetne ősz vagy fagytalan december
de már dobog titkon a gesztenye
mecset - ágán pogány rügykupolásan
az ébredés dobos vad ünnepe
EGYSZERŰ VERS A TÁJRÓL
A csöndre hiába fülelsz.
A zöld folyosón a homály
kihasítja magát a tavaszból.
Csak az ablakon át kacarász a világ.
Odakinn az imént még szürke
fénytelen ködbe takarva
álltak a tarka hegyek,
és most, hogy a nap az ezüstös
fellegek háta mögül könyökölve kibújt -
még mindig a szürke csavarja
a barna hasú hegyeket lepedőbe.
Így ablakon át igazibb a világ.
A távoli dolgokat gyenge homály taszigálja.
Pedig ismered markos, üvöltős
színeit ennek a tájnak.
S a Nagyhegy amott, hol a tört horizont
most fény-havasan heverész:
mintha csak arra várna, hogy halkra
fogod szavaid, idecsalva az erdőt.
TAVASZI RONDÓ
A szavak malma szárazon dohog.
Virágaim csak isznak harmatot.
És hideget lehel az április.
Földem cserzett agyag, majdnem halott.
Vizet a szavak malma sem kapott.
És hideget lehel az április.
Nem bontogatja gyöngy - virágait.
A szavak malma is aszott, halott.
A fény távolról, kékjével vakít.
Az ég hiába veri habjait.
A szavak malma is aszott, halott.
Szikkadt tojáshab, ami fenn ragyog.
És hideget lehel az április.
Pedig már szilvafánk is havazott.
S a szavak malma koccan, mint a fog.
TELE REMÉNNYEL
Tele reménnyel már az ág.
A rügy már sejti, mi az ÉLET.
S a törzsek, ágak csontosan
nyújtózkodják a teljességet.
Tele reménnyel már az élet.
Tavaszba fordult nevetés
szivárványozza fel a képet -
táj - önmagammá ébredés.
Tele reménnyel már a kép.
A szivárvány alatt hasalva
a föld valamit kitalált,
s most rám bízza, töltsem szavakba.
A táj valamit kitalált,
a tavasz elhozta az élet
részekbe rejtett ritmusát,
és számra adta - jeligének.
MÁJUS
a holtakat a tarka föld
a szíjas ágakat a zöld
öltözteti
a májusi
opálos fény a hegytetőt
mint női mellet a redők
rejtegeti
kötözködik a lágy meleg
kioldja blúzod s övedet
te meg hagyod
pedig halott
még sejtjeidben az a láz
melyből nyarad lesz és kalász:
marok napod
Megfelezve a zölddel a kék,
- vásznat a cérna -
átfűzik a jegenyék.
VIHAR UTÁN
Zöld nyár; rideg eső - kövek
zörgették szét a fényeket
de már a szőlőlugason
fürtökben lóg a nyugalom.
Okos az ember. Úgy harap
az ég után a táj alatt
hogy mérgét zsebre dugva áll
s csak csókját kapja már a nyár.
És fölszedi a gallyakat
vihar múltán, s a sok szakadt
éretlen termést úgy viszi:
ujjából folynak könnyei.
BÚZA
én edzett búzaszem: kibírtam
a létem őrző mérgeket.
és féregtelen vár agyamban
a nőni vágyó képzelet.
csukott szememnek ponyvasátra
feszesre húzottan pihen.
ki már a fényt betéve tudja
sosincs estéje, azt hiszem.
rokon virággal üldögélek
szép búzatábla - sorsomon
kék árnyékot vetítek zöldnek
s e tévedésem meghagyom.
majd learatnak bölcs hatalmak
s én akkor sem ellenkezem.
tarlót hagyok, s ha sérti talpad
már te sem maradsz jeltelen.
ELEMZŐ ŐSZI PILLANAT
Most szélcsend van. De hűs a lég,
a tárgyak megborzonganak,
s a formát - kenyeret a kés -
szeletelik a sugarak.
A tudat lencséje talán
begyűjthetné a meleget.
De csak a prizma játszogat:
felbont mindent, s nem összegez.
Széthull tehát és elgurul
- tört lázmérőből a higany -
az őszből ez a kurta nap
ezüstösen, alaktalan.
Ott lenn a szív gyökérzete
idegek hajszálgyökere
formázza azt a lét - magot
mely törzset hajt, törvényt ragyog.
A gének láncain kúszik
a folytatás virágokig
s kinyújtja éhesen magát
a termést gyöngyöző faág.
A gyümölcsök : gyerekfejek
bennük lakik a képzelet
a magok pedig : agyvelők
ők értelmezik az időt -
míg száron, törzsön lengenek
elefánt - fülű levelek
s hallgatóznak: mint csorog
ég s föld között a sok titok.
ÉLŐ VILÁG
Megsejteni a dolgok langyosán át
a végső mag kitartó tüzeit;
a burkon át ahogy az áram átüt
s a héjak mentén ártatlan, szelíd.
Megsejteni a mélyre búvó lelkét
a létezésnek, ami átviszi
küzdelmeken, jégkorszak hosszú éjén
az anyagot, s leginkább, ha kicsi...
A védő kéreg, bőr eres kezében
ahogy a lényeg látatlan vigyáz
a folytatásra, melyből ő maga
szerezte létét, s küldetése: láz -
melyben anyagi létét összefogja
az élet hálája: a szerelem
s melyből okos, türelmes testű rózsa
oroszlánkölyök és ember terem.
OLDOTT ÖSSZEGEZÉS
Már láttunk lila, kék hegyet
és fény - eget, és fény-vizet
s az ember narancs - kék tüzén
elolvadt minden vélemény;
a házakról a képzelet
leverte mind a díszeket
a szögletes betonvilág
kört álmodik, kockát okád
csak a konok növényeket
göndörítik esők, szelek.
Mielőtt téged is befog
egy felszínesre nőtt titok:
még lesd a sárga felleget
a hegyet, hova rejtkezett
a fény mentén pedig sötét
festékkel rajzold a reményt -
a láthatóságért - ahogy
a fény árnyékával ragyog
és színekben oldódik ki
a semmiből a valami.
És még mielőtt elragad
egy ismeretlen indulat
hogy bűvös tárgyakat szerezz
és ajtódra komoly reteszt:
még indulj útra könnyedén
egy zöld levél erezetén
s miként a pók, tapadj oda
a látványok hálóira
és figyeld meg az életet:
hogyan növekszik és szeret.
|
|