Lépegetek a jégen magam is - amolyan márciusi utóbuzgalom - fagyon - s peng, roppan, üveghangon a hártyányi hideglelés talpam alatt. A feltámadás utolsó pillanata előtti hangon. És mond neveket, és képet fest negyvennyolcról, a Pilvaxról s a Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésről, csataképeket kardpengetéssel negyvenkilencből, nyerítő képeket, toporzékoló képeket, gőzölgő lótestek és gőzölgő orrlikak képét, vért és kiáltást, a lendület és a búcsúzás hangján. Mindnyájunk képeit. A közös történelem képeit.

De mást is. A magam történelmét a magam történéseivel. A kisebbségiek, az elszakadtak, a palánkon kívül rekedtek létérzéseit, a megemlékezés ünnepízlelő, titkos levegőbe harapását a megtelt mellkas feszülésével. A tehetősebb, szomszédoló "hazajárók" nemzeti szalagos - kokárdás nekibuzdulásait a kabát alatt. Mert ünnepre ébredtem én is minden március 15 - én már gyermeki tudatommal, egykori magyartanárnőm, Drávai Gizella jóvoltából, és később, felnőttként, ugyanúgy vittem e tudatot ünneplő járással, s csuktam az álom pillái alá az éjszaka csendjében. Míg el nem jött a legalitás ideje, s földijeim, a kisváros lakói népünnepéllyé nem alakították a koszorúzást, a demonstrációt, a megemlékezés rokokó ízű parádéját. Mert: most már lehet. Szabad. És gyorsan megszületett a kötelező, ahonnan már kiszorultak a mellkasfeszülések, a rituálék már maguk írták a forgatókönyvet.

Így rokonul az ünnep a titokkal és a tilossal? Valóban szükségünk van-e egymásra, vagy kisebbségi helyzetünk lélekfeszítő, álarcos heroizmusa fokozta bennünk rendkívülivé a megemlékezés pillanatait? Ma már alig szétbogozható. Én mindig az egész közösség tudatával figyeltem magyarságomra: egyszerre az összmagyarságával, s ugyanakkor szülőhelyem elkevert nációjának szemével. Ha az ukránt bántotta a háromszínű szalag, tudtam: saját kék - sárga színeit panaszolja. Mint ahogy tudtam: valamennyi nemzet a maga heraldikáját sérelmezi, ha az enyém zavarja. Sajátja, a tabu szakadt ki belőle a mindent egybemosó vörös lobogó árnyékában. Ezek a körülmények tapintatra és toleranciára intettek engemet is. Nemzeti hovatartozásom látványos szimbólumairól így gyorsan lemondtam, ezzel elkerülve annak a lehetőségét, hogy bárki megsértsen vagy maradandó kárt tegyen az önérzetemben. Tanult magatartásomban nem a konfliktusok elkerülése volt a cél. Általa a részletek helyett nyugodtan vállalhattam az egészet: anyanyelvemet, kultúrámat, érzelmeim és tudatom missziós hajlamait fajtámmal szemben. Hogy magyar vagyok emberként és költőként is.

A jutalom nem maradt el. Orosz és ukrán anyanyelvű ismerőseim épp úgy igényt tartottak magyar versesköteteim dedikált példányaira, mint a törzsbéliek. Tapasztalnom kellett: egy kicsit magukénak is éreznek, a közös szülőföld, a közös jelen, az együttélés okán. Előfordult: le kellett fordítanom élőszóban egy-egy versemet orosz nyelvre. Mert tudni kívánták, miről szól. Ők nem akartak kívül maradni. Skrobinec Jurij ukrán költő és igen jeles műfordító jóvoltából néhány versem ukrán nyelven is megjelent különböző antológiákban. Ezek segítettek át a bemutatkozás nehézségein, amikor 1988 márciusában Páldi András kijevi főkonzul és felesége, Páldi Judit meghívására részt vehettem a Magyar Népköztársaság főkonzulátusán rendezett magyar és ukrán költészet ünnepségén, néhány kárpátaljai társammal együtt. Hátrányosnak vélt helyzetem megkülönböztetett helyzetté alakult. A közös vacsorán tapasztalhattam érett ukrán írók és költők dédelgető szimpátiáját. Becsülettel be kell vallanom: jó volt a szeretetükben, biztató volt, ahogy akkor, meglehetősen fiatal gárdára, ránk ünnepelve néztek. Önbizalmunk, feladat - tudatunk, alkotókedvünk nagyot ugrott akkor. Vannak ilyen elkevert sorsú népek gyűrűinek szép pillanatai, amikor éppen a másság teszi rendkívülivé a jelenlétet, s az elfogadó szeretet néha túl is magasztalja, meglévő értékei fölé. Igaz: nekünk akkor szükségünk is volt rá. Még nagyon a pálya elején voltunk. Még nagyon nem tudtuk, hogy mennyire vagyunk és lehetünk. Háttér, háttérország nélküli törzsi alakulat voltunk. Alig - múlttal az irodalomban. Alig - öntudattal. Az anyaországból érkező hang sem sokat lendített összönbizalmunkon. Csecsemőék még várjanak. Biztos így volt valós a teljes élő magyar irodalom birtokon belüli állásaiból. Mégis, utólag megjegyezném: néha meg szabad előlegezni a hitet, bizalmat a növekedőnek. Mert az is felneveli. Hogy nem akar alatta maradni a lécnek, amit már valaki felmutatott.

Milyen törékeny az önérzet burka, főleg a nemzeti önérzeté! Lapozgatom szülővárosom, Beregszász márciusait, s kilép belőle az elmúlt esztendő látványos ünnepsége. Már néhány éve megvolt a Petőfi emléktábla az egykori Oroszlán vendégfogadó sarkán, a többéves küzdelmet, ami születését megelőzte, csak lesöpörte az a tény, hogy Petőfi valóban szállást kapott az egykori fogadó falai között. És 1991-ben leleplezhettük azt a Petőfi szobrot, amit ajándékba kaptunk egy magyarországi művésztől. Kedves kis kamaszköltő birtokosai lehettünk, a volt Úri Kaszinó, most Aranypáva étterem előtti parkban helyezték el egy mesterségesen létrehozott magaslaton. Hogy később Beregszászban jártam, már nem találtam a helyén. Mint értesültem: megcsonkították. A törékeny bronzfigurát is kikezdte a "történelem". A nemzeti érzület. A másoké. Azóta rendbe hozták a szobrot.

Törékeny március. Igen: törékeny, ez a legalkalmasabb jelző, amit vele kapcsolatosan használhatok. Az utolsó fagyok törékeny jegének sebezhetősége a társa. S mintha minden, ami körülveszi, vagy tudatunkba építi, ugyanilyen törékeny lenne. A hovatartozás fagy - márciusa. A nemzettudat roppantó jege. Az áttörés robbanása. A határmezsgye: emitt a burok, ott már a születés. S ahol a születés: ott a halál. Ünnep és gyász. És feltámadás. Ahogy a szél, a fény, a hő elindulnak a megvalósítás felé. Ahogy erővé cseperednek. A mag, a gyökér, a táj buzgalma, s az ember buzgalma. Mert összetartozunk. Mert történelmet viszünk, és történelem lesz, amit cipelünk.

Lapozgatom a múlt márciusait. Zavart tudatunkkal elbabrálunk az események lapjain. Igyekszünk nem minősíteni. De ahogy mostanság szemlesütve surranunk el az utcán kukázó öregek és fiatalok mellett, kikívánkoznak belőlünk újabb aggodalmaink. Mintha mégse javult volna közérzetünk. Mintha mégsem ezt akarnánk. Mert ezt mégsem akarhatjuk. És egyre zavarosabb jövőképekben fogalmazunk, a "majd áthidaljuk" ismerős nyelvén. Mert én is a horizontot lesem. Csakhogy minden időben születnek és halnak, egyetlen életüket költik. És bármilyen szép is az eszmék tűzijátéka: mi, halandók, egy kissé kijátszottak, csalódottak és fegyvertelenek vagyunk. Ki - ki mértéke szerint. És várunk: valamire. Ami majd megoldja megoldatlanságainkat. Elrendezi a rendezetlent. Feloldja lelkiismeretünket, ami azért, szemlesütve is, kibújik tudatunk résein. És belterjességünk komfortjába kapaszkodva nagyot harapunk a levegőbe. Mert azért ez mégis Március. Ünnep és élet a történelmen kívül is. A gyökerek ünnepe. Az ébredés ünnepe. A létezésé. Valami, ami tőlünk mégis független marad, megőrzi önállóságát. Beépülünk - e a táj örömébe, a vizekébe, a földébe, hiszen örömre, ünnepre teremtődtünk, alapvetően és letagadhatatlanul, ez viszi tovább létünket és közérzetünket, az ébredés gyönyörűsége az álom rejtőzésével szemben...