Finta Éva a kárpátaljai magyar irodalom - a hatodik síp! - egyik meghatározó alakja, több mint negyedszázados munkássága révén a mai magyar irodalom jelentős képviselője. Bár 1990 óta Magyarországon - jelenleg Sárospatakon - él, ma is kárpátaljainak tartja magát, hisz "gyökereit" nem semmisítette meg az "átültetés". Élete nagyobbik felét Beregszászon töltötte: 1954-ben ott született, ott végezte iskoláit, s ott dolgozott - nevelőtanárként, dekoratőrként - miközben az ungvári egyetemen levelező hallgatóként magyar szakos diplomát szerzett. Otthon festőként és grafikusként is számon tartják, de igazi terepe a költészet. Eszköztárában a Múzsák valóban testvérek, a szavak mestere, de a színek, formák, harmóniák világában is otthonosan mozog. Költészetében a valóság és a művészetek alapos ismerete mélyen etikus magatartással párosul. Idáig négy verseskötete jelent meg: Vállalkozás az örömre (1979, Ungvár.), Idő - korongon (1987, Ungvár.), A lét dicsérete (1991, Ungvár - Budapest.), Földközelben ( 1993, Miskolc.) és Párkák címmel írt verses színjátékot,(1993, Ungvár.), melyet a Magyar Rádió mutatott be.

Avatott mesterek: tanárnője, az anyai jóbaráttá vált Drávai Gizella és Horváth Anna szobrász - keramikus mellett az irodalom nagyjai (József Attila, Radnóti Miklós, Váci Mihály, Nagy László, Bartók, Chopin, Paganini, stb.) segítették költői kibontakozását. De Finta Évának is meg kellett küzdenie egyéni hangja kialakulásáért, mellyel ma meghatározott látásmódot és életszemléletet képvisel. Az élet jelenségeit derűvel szemlélő, a természettel harmonikus összeforrottságban élő költőt legjobban az ember érdekli, belülről fakadó erkölcsisége ezért sarkallja a világgal való kemény szembenézésre. Ma már kevésbé kötődik mesterihez, öntörvényű, saját útját járó költő, aki azonban hűséges a maga világához. Evokációiban rendre megidézi őket, A lét dicsérete című kötetében külön ciklust szentel nekik, s későbbi köteteiben is helyük van.

Elérhető megidézései közül talán la legsikerültebb a Nagy László emlékére írott Őrizetlenül című, amely 1983-ban megjelent egy könyvnapi kiadványban otthon, de kötetbe csak 1991-be került. (Ennek magyarázata nagyon egyszerű: Kárpátalján sokat vártak az alkotók egy-egy önálló kötet megjelenésére, a közbülső időkben csak antológiákban, napilapokban publikálhattak...) Fontosságát az érzékelteti, hogy első magyarországi kötetébe is beleválasztotta.

Az evokáció mestereként pontosan ismeri ennek a műfajnak a szabályait: nyelvileg, költőileg elevenítette meg Nagy Lászlót azzal, hogy megalkotta a Ki viszi át a szerelmet? című versének variánsát. Ám ezzel nemcsak Nagy Lászlót idézte meg, megfogalmazta a 80-as évek kárpátaljai helyzetét, s hogy "továbbdúdolt egy klasszikus dallamot" (Fodor András), egyetemes mondanivalót fejezett ki általa. Nagy László közismert verse 1957-ben jelent meg, melyben a szerelem és a hit vált a pozitív értékek szimbólumává. Ez az életigenlő vers vált Finta Éva kiindulópontjává. Ő is ugyanolyan szigorúan szerkeszti versét, mint Nagy László, de nála csak kérdőjelek születnek, a felkiáltójelekkel kifejezett Nagy László - i megoldások csak jelzésszerűen jelennek meg versében.

Más ugyanis az a helyzet, amiben ez a vers megszületett. A mai költőknek nem a "szennyes áradatból" kell az értékeket kimenteniük, "békés zümmögés" jellemzi azt az állapotot, amelyben élnek, s amelyben az értékek mégis veszélybe kerülnek. 12 kérdésének majd mindegyike egy - egy tragikus képi egység, melyekre a verszárlatban csak részben tud válaszolni. Az első sorban megfogalmazott "küszöbre vert hitünk" az emberi alaphelyzet, melyet minden egyes kérdésével egyre tragikusabbra mélyít, hogy a helyzet reménytelenségét éreztesse. A vers központi gondolatává a költői lét lehetősége válik, hiszen nemcsak hitüket alázták meg, a számukra oly fontos szavakat is "csontokig lemarták", elkoptatták, hiteltelenítették. Ezek miatt érezhette azt, hogy "szomorúságuk" már lázadásnak sem tekinthető. "Korunk hőse" - ismerte fel - "a szemtelen túlélni hős", aki ebben a versben is átjuthat a túlsó partra, de a költő szerint kétséges a tette:

mit ment magával át vacogva?

Ebben a helyzetben az "űr" - a semmi - veszélyezteti "a megvigyázott tisztaságot", s azokat is elpusztítja, akik a legérzékenyebbek. Sorsukat találó metaforával érzékeltette:

Az árvaságba semmisült
költők...

Ez a többrétegű költői kép egyszerre foglalja össze a kisebbségi sorsot és a költői lehetőséget. A Nagy Lászlótól kölcsönzött, de új tartalommal megtöltött "harang" - metaforával fejezi ki jelentőségüket: csak az ő szívükön öntött harangok képesek fellármázni az élőket, ha a "barbárság kövén" maradnak egyáltalán olyanok, akiket megszólíthatnak a hangok... Tőlük, a költőktől várja az értelmet és az érzelmet egyaránt. A vers egyik legszebb állító kérdése ezt jelzi:

Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?

mert ők azok, akik kimondják - s ezzel le is győzik - a rettenetet. Őket erősítik meg a többszörös áttétellel megjelenő bibliai utalások, de a képben ma már régi és új mitológiák fonódnak egybe, mert a verseket az élet is továbbírja:

Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor - jelenéshez?

A kép alapja az a bibliai történet, amikor Mózest az Isten égő csipkebokor képében segítette az axodusban, s a képhez már újabb jelentés - az önmagukat fáklyává változtató tiltakozók, vagy a napalm elől égő fáklyaként menekülők képe - társul. Így válik a vers egyedi képlete egyetemessé, az emberiséget veszélyeztető mindenféle barbárság helyzetévé. A kérdő mondatokban azonban ott van a megoldás is, melyek mindegyike cselekvő magatartást, s nem beletörődést igényel. Tisztában van a költő ugyanis azzal, hogy "a szomorúságban", "az árvaságban" az emberi értékek is eltűnnek, megsemmisülnek.

A vers utolsó négy sorából hiányoznak az írásjelek, a költőben tudatosul a helyzet: nem elég a világot újra életre kelteni, az egész emberiséget kellene újra megváltani. Ezért van szüksége a világnak újra prófétákra, s Nagy László hiánya is ettől válik fájóbbá. Igaz félelme az a költőnek, hogy lesznek - e olyanok, akik szembe mernek nézni a világ rettenetével, s maradnak - e olyanok, akikért ismét megszólalnak a költők?! Ki hoz új törvényeket, mint Mózes, s ki terjeszti azokat új prófétaként? Ki adja fel önmagát, hogy a reménytelenségben is védje, őrizze a közösséget:

Ki ácsorogna a kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek

A befejezés rezignációja egyrészt abból fakad, hogy Finta Éva úgy érzi, "őrizetlenül" maradt a világ, másrészt abból, hogy azt is felismerte, a vész már megtette romboló hatását, az emberek kiüresedtek, "alszanak",

s szívükben is tömény sötét lett...

Az Istentől is elhagyott, "őrizetlenül" maradt világból jövő fájdalmas sóhajtás ez, s ebben rejlik a vers aktualitása. Amikor a pusztulás nem fenyegetően, hanem természetesen jön, mint a "zümmögés", tehetetlen a költő. Hiába vetné hátát a vésznek, a természetesnek tartott állapotban nincs értelme. A helyzet reménytelen, de ez szinte idilli képekben fogalmazódik meg a versben, s a befejező képek hordozzák azt a világot, melyben megmenekülhetnének az értékek. Ezért is gondolja azt a költő, hogy nem elég csak "túlélni" ezeket az időket, az emberiség legfontosabb értékeit - a tisztaságot, a hitet, az értelmet és az érzelmeket - változatlanul át kell menteni "a túlsó partra." Bár a megvalósulást az adott helyzetben reménytelennek látja a költői én. Talán ezért is hagyta el a Nagy László -i versben oly hatásos önmegszólító formát, a felkiáltó mondatokban megfogalmazott határozottságot. Pesszimizmusát azonban nem engedi elmélyülni, eredeti képeivel, költői fegyelmével ellensúlyozza. Nincs a versben egyetlen felesleges szó sem, érett költőkre jellemző tömörséggel, egyéni szóképekkel fogalmaz. Minden egyes kérdő mondatát asszociációk sorával tágítja, s ezzel a mindenféle barbárság elleni szelíd tiltakozássá válik verse. Költői egyénisége ilyen: nem rántja le a dolgokat a napi politika szintjére, de mégis pontosan felméri az ember lehetőségeit. Amikor a Földközelben című kötetébe újra felvette ezt a versét, a Pro memoria felszólító mondataival erősítette fel az eredeti mondanivalóját:

ne vegyétek fel elődein elszánt tévedéseit
és festett vágyaikat se vegyétek
ne nyúljatok mérgezett szavaik után
étel - ital tisztasága a lélek tisztessége legyen.

1982-ben a Nagy László - i példa azt sugallta számára, hogy a költőknek minden körülmény között vállalniuk kell sorsukat, küldetésüket, de saját helyzetében úgy érzékelte, hogy tehetetlen. S nemcsak ő, mint költő, hanem maga az Isten - a dolgok megalkotója - is az, mert nem tudja a megsokasodott látnokokat követni, emiatt nem tud segíteni. Ezért fordult Finta Éva újból és újból mestereihez, ezért idézte meg őket, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, őrizetlenek... A gondolat pedig lezáratlanul munkálkodott benne tovább, a 2000-ben írott Kinek is írom? című kozmikus látomásában visszatért hozzá.

Martinák Jánosné