A Vissza a vízöntőbe című kötet a Kárpátalján született, a rendszerváltozás óta az anyaországban élő Finta Éva hatodik verseskötete, amely 13 év termését fogja át, ciklusokba rendezve. A ciklusok - Ezredvégi séta a porladó tereken, Szentségeinkről, Ember a földön, Tüzet viszek, Tarantella, Vissza a vízöntőbe - a külvilágot és a költői szubjektumot, a külső és a belső tereket egyaránt bejárják, hol a személytelenségig távolító rálátással, hol kínzó egyes szám első személyben. Finta Éva "térköltészete" az olvasó számára mindig követhető - legyen szó a körülötte lévő világról, vagy a benne zajló utazásokról. És ez jól van így - hiszen magunk is érezzük külső és belső kalandozásaink során, hogy a kettő előbb vagy utóbb, de valahogyan, valahol egymásba ér. E versek ilyen utazásra hívnak; Finta Éva igazi "úton lévő".

A szerző különböző formákban és szavakkal kutatja "Hogy mit keresünk itt a földön". Magánemberként, családunk tagjaként, a nagyobb, majd még nagyobb közösség, a nemzet és emberiség aprócska részeként. Mint mindannyiunk életében, verseiben megjelennek a fontos emberek, terek, feladatok. Néhány képben felvillan az anya, az apa, a családi örökség, aztán a társ(talanság), a gyermek, a barát(ság), a valahova tartozás. Az Otthon című vers Kárpátaljáért kiált - " A senki földje lett e kis haza" - míg az áttelepülést Villon bőrébe bújva énekli meg: "Azt mondják, most, hogy odahagytam / Párizst, már nem is létezem." A kisebbségi kiáltások mindig szívbe markolók: legyen szó Kárpátaljáról, Vajdaságról, Erdélyről. Az emberiség jövőjéért való aggódásának is hangot ad, hiszen kollektív jelenünkben: " A meghasadt atommal megfelezte magát / a végtelen idő...(...) Valami rendet celebrál a perc / mozdulataiban felemás hittel vacog a tudás."

Finta Éva kérdez, válaszol, kutat és boncol, hirdeti az egyszeri és egyértelmű magyarázat lehetetlenségét, hitet követel, miközben önnön hite is fárad, máskor pedig, felszínesen szemlélve banális, ám kimondhatjuk: nagyon emberi válaszokat ad. A lét ambivalenciáját átérezve írja: "Mire odaérek már nincs meg az ott / már ide kéne visszatérnem. / Jelenlétlista jár a térben/ hol Isten szeme lát csak mindent." Mindenkor felvállalja, hogy a biztos válaszok óhaja "csak kongás üres térben". De próbálkozásunk szép. És mindenképpen nemes. Hite szerint Isten az, aki látja próbálkozásainkat, és megítél minket.

Edényeinkben "gyűjtődnek a szavak", kibomlanak, egymással kergetőznek, összeforrnak és elválnak, szétszélednek, és újra egymásra találnak. A költő alliterációi magukkal ragadnak, mint például a Villonozás című versben - a "v" -zés nem öncélú! Rímei pontosak, és akár kötött, akár szabad formában szólal meg, a szavak zeneisége mindig szerepet kap az önkifejezésben.

A Vissza a vízöntőbe című kötet verseit olvasva egyféle teljességigényt vélek felfedezni, a ciklikus rendezést, a személyből ki-, föl- és a lélekbe betekintést számba véve, témaválasztásain, szereplőin és terein bolyongva. Finta Éva elég bátor ahhoz, hogy nagy lélegzetet vegyen.

(Széphalom Könyvműhely)