Milyen volt az általános iskolás élete, milyen emlékei vannak tanítóiról?

Általános iskolába az első négy esztendőben nem szerettem járni. Nem kedveltem a tanítónőmet, mert igazságtalannak tartottam. Zavart, hogy boldogtalan, kedvetlen, átnéz fölöttem. Kitűnő tanuló voltam, de ő nem engemet szeretett volna kitűnőnek tudni. Ezt pontosan éreztem, bár senkivel nem beszéltem róla. Ötödikes koromban ismertem meg magyartanárnőmet, Drávai Gizellát. Ez több lett, mint tanár-diák kapcsolat. Kiderült, hogy az apámat gyerekkora óta ismerte, s mint kallódó félárva kölyöknek többször megvarrta a fenekén elszakadt nadrágját. Erre apám meghatódva emlékezett vissza. Én egészen a Gizi néni neveltje lettem olyan értelemben, hogy mikor egyetlen családtagja, édesanyja meghalt, sokáig laktam nála szüleim engedélyével. Félt egyedül a kihalt házban, s nekem apám megengedte, hogy ott aludjak nála. Ez kb. tizenhárom éves koromban történt, és számomra "kétlakiságot" jelentett. Otthon is laktam, meg Gizi néninél is. Szellemi szülőanyámnak neveztem a későbbiekben. Ez is mutatja, hogy műveltségemet, eltájékozódásomat a kultúrában és a világban sok tekintetben neki köszönhetem. Párkák c. verses drámámmal neki állítottam emléket.

Mi adott ösztönzést az íráshoz, mikor határozta el, hogy írni fog?

Tizenhat-tizenhét éves koromban kezdtem el írni. Mindig volt jegyzetfüzetem, de egyszercsak nem a fontos teendőket és egyéb halhatatlan dolgot kezdtem belefirkálni, hanem valami "titkosat". Körvonalazatlan volt a szándék is, az írás is. Leginkább rövid, naplószerű beírásnak felelt meg, annyira rejtjelezve, hogy ha azóta a kezembe kerül, fogalmam sincs, mit akartam általa bevésni az időbe. Azt én véletlenként éltem meg, hogy rájöttem: versbe fogalmazva tömörebben ki tudom fejezni magamat, és az egész "jegyzet" frappánsabb. De ez még sokáig az én naplómként szerepelt.

Diákként vagy tanárként jobb iskolába járni?

Én nem igazán szeretem az iskolát. Szeretem a tanárokat, szeretem a gyerekeket, szeretem az iskola épületét, csak éppen magát az intézményt nem szeretem. Ez igen abszurd dolog önmagam számára is. Ki kéne deríteni tehát, hogy mit nem szeretek az iskolában, mert inkább erről van szó. Van rá szabatos válaszom. Ha vaskalapos, azt nem. Ha a gyerekkel szemben könyörtelen, azt nem. Ha nem veszi észre a képességeit, azt nem. Ha dogmatikus, azt nem. Ha önmagát túlértékeli, azt nem. Ha megtagadja a játékosság szellemét, azt nem. Ha elnyomja a kíváncsiság csíráját, azt nem. Ha csak behajt, mint az adószedő, azt nem. DE nagyon szeretek "tanulni". Nem úgy, mint azt az iskolapadból értelmeztem egykor magam is. Hanem mindent, amire nincs válaszom. Kérdezni és kutatni szeretek. Kételkedni szeretek. Szeretek utánajárni, használni, érteni. Szeretem tudni, ki vagyok, ki lehetek, kik vesznek körül, hol vagyok és miért vagyok éppen ott, stb. Ebből kitűnik, nem vagyok spontán beállítottságú. -

- Kik voltak a mesterei, példaképei, melyik versét tartja fontosnak, mi az ars poeticája? -

Példaképem Drávai Gizella tanárnő és Horváth Anna szobrász-kerámikus volt. Ők gyermekkorom nagy útitársai, akik sokáig mellettem voltak. Élő példaképeket választottam mindig, és mindig öregeket. Irodalmi ATYAISTENEM József Attila. Nekem ő "világköltő", "emberiségköltő", maga a költészet. A magyar irodalom nagyon gazdag, és ez az élő irodalomra is vonatkozik. De József Attila szerintem meghaladhatatlan. Ars poeticám nem tudom, van-e még. Ahhoz már nem vagyok elég fiatal. Én minőségmániás vagyok. "Nincs alku" - mondom József Attilával. Saját verseimből korszakonként valóban kiemelek gondolatban egyet-egyet, de a régiektől mindig eltávolodom. Mostanság az ezredforduló táján írottakra emlékszem szívesebben.

Milyen az alkotás folyamata, milyen "az ihlet perce"?

Versírónak lenni magányos pálya. Leginkább Istennel való beszélgetéseket jelent. Én gyorsan dolgozom, helyben javítok, vagy csak évek múlva. Ihlet nem kell az íráshoz, illetve nem apropója annak. Ha leülök egy csendes szobában, bármikor tudok verset írni. "Megjön" az ihlet. Felkeres vagy én keresem meg. Annyit tudtam meg erről az évek során, hogy talán nem igazán jó, ha túl sok indulat fortyog az emberben, ha túlságosan tele van az ember feje, lelke. Az "üresség" jobb. Az az üresség, amelyről a keleti filozófia beszél. A szellemi és lelki "szélcsend", amelybe be tud lépni a világ. Nyitva az ajtó, és van még hely számára.

Mit jelentett az ön számára a megjelenés?

Környezetem unszolására kezdtem publikálni tizenkilenc évesen. Nem szívesen tettem. Nem éreztem készen magamat arra, hogy közönségem legyen. Azonkívül: a vers olyan műfaj, mely teljesen lemezteleníti szerzőjét. Apám, később a kisfiam (kisiskolás korában) szégyenkezett azért, hogy nyilvánosság előtt szerepelek. Érezték az idegeikben az én kiszolgáltatottságomat. De ezt is meg lehet szokni.

A festősége mennyire segítette költői pályáját?

Voltak korszakai életemnek, amikor elakadt a tollam, nem jött ki belőle semmi új. Az ember, ha nem pihenteti készségeit, egy idő után már csak ismétli magát. Évekig dolgoztam kirakatrendezőként és dekoratőrként. Ekkortájt kiállításokra is festettem képeket. A festés maga volt az önfeledt játék. Mindennek örültem, amit kihoztam magamból. Ezért kellett abbahagyni. De sokat segített felfrissülni, másként is látni a világot.

Milyen kapcsolatban van nemzedéktársaival, az otthoni és a magyarországi költőkkel?

Hazai kapcsolataim meglazultak, bár nem szakadtak el egészen. Többnyire követem honfitársaim pályájának alakulását, és a fiatalok nevére is figyelek. 1990 óta vagyok a Magyar Írószövetség tagja. Pályatársaim nagy részét személyesen ismerem. Élénk irodalmi kapcsolat nincs köztünk, illetve időleges van, egy-egy közös feladat erejéig. Magányos műfaj ez, mások számára is. A konvenciók, az illedelmes levélváltások végtelenje nem fér bele.

Meséljen valamit magyarországi kötetének keletkezéséről és az átköltözés gondjairól, örömeiről!

1990 fordulópont volt az életemben. Nem csak azért, mert ekkor lettem írószövetségi tag két verseskötet birtokosaként, de ez év decemberében történt Magyarországra költözése is családunknak. Nehezen elviselhető életformát hozott ez számomra, mert férjem háziorvosként távoli falvakban dolgozott, s én gyermekeimmel teljesen magamra maradtam az éppen adott szolgálati lakásban. Pezsgő és erősen kultúraorientált életet éltem szülővárosomban, Beregszászban, s ez a váltás úgy hatott rám, mintha bezártak volna egy ablaktalan helyiségbe. Ezt a szorító magányt Sárospatak oldotta csak valamelyest, amikor 1997-ben gyermekeimmel a jobb oktatási feltételek miatt beköltöztünk a városba. Ám ekkor még hét évig ingáztunk, ugyanis hétvégére visszamentünk Kenézlőre, ahol férjem hétvégi ügyeletét és készenlétét töltötte.
Áttelepülésemkor már gazdag anyag várt a megjelenésre. Barátaim, földijeim, személy szerint Balla D. Károly, ki akkoriban a Hatodik Síp keretén belül könyvkiadással is foglalkozott, 1991-ben Budapest-Ungvár közreműködésével megjelentette A lét dicsérete c. verseskötetemet, melyet két év múlva követett Párkák c. verses drámakötetem, ugyancsak ungvári kiadásban. Négy kötetem jelent már meg, és még nem voltam elérhető a magyar könyvpiacokon. Ekkor szövetkeztem Serfőző Simon költő, lapszerkesztő és könyvkiadóval egy anyaországi verseskönyv megjelentetésére. Ez lett a Földközelben c. kötet. Mivel A lét dicsérete magában hordozta kiadatlan verseim értékesebbjeit, és mivel a két verseskötet megjelenése között mindössze két esztendő telt el, s ezen időben engem a Párkák megírása kötött le, igazán sok új verssel nem szolgálhattam. Ezért a hazai közönség számára olyan válogatást készítettem, melybe az általam hazai földön otthonosabban csengő verseket tettem, valamint az ezenközben született újakat.

Régi és új versek hogyan találtak egymásra? Mi volt a kötet rendszerező elve?

A halott költőkön jól megfigyelhető, hogy szinte valamennyinek volt életében egy belső monológja, egy vagy több problémaköre, mániája, sebe - valami, amin nem tudott vagy nem akart úrrá lenni, ami őt uralta, kényszerítette. Néha a szerző maga is fel tudja ezt ismerni önmagában. Nevezzük ezeket a rögeszméket vezérlő elveknek. Ariadné fonalának. A gombolyag végén van a költő, és viszi őt a probléma a labirintus sötétjébe. Valójában ez az élete. A kötet rendszerező elve nem is lehetett más, mint ezt a zsineget kifeszíteni, s ráaggatni az odaillő írásokat. Ezért nincs a kötetnek se kronológiája, se ciklusokba rendezettsége. Ariadné fonala van neki.

Milyen kapcsolatban van Horváth Annával, akinek képei diszitik kötetét?

2005. október 11-én Beregszász talán legnevezetesebb szülötte, Horváth Anna meghalt. Kapcsolatom nem szakadt meg vele, bár sajnos évek óta nem látogattuk egymást. A művésznő csaknem 81 évet élt. Nekem ma is él. Mivel elszoktam attól, hogy együtt legyek azokkal, akiket szeretek és tisztelek a világban, nem érzékelem Anna halálát. De megírom. Legújabb kötetemben már ott vannak a sirató versek. Amúgy gyerekkorom óta egyik Ariadném. Párkám. Ahogy a drámámban megírtam. Tudásom és tagadásom nagy részét neki köszönhetem.

Az otthoni irodalmi életet milyennek látja? Tizenöt éve Magyarországon él, hogyan határozná meg itteni helyét?

A kérdés első felére már korábban utaltam. Amit hozzátehetek: otthon is, mint Magyarországon, nagy zűrzavar uralkodik az értékek piacán. A mai fiatal nehezebben igazodik el, mert nincs kikiáltott, felmutatott minőség. Jó kocsik vannak. Jó nők, intelligens mosóporok. Mintha már József Attila is találkozott volna ezzel a jelenséggel... Az ifjúság tehát arra szédül, amerre éppen viszi a sodrás, hajlama vagy tehetsége. Nem látok tisztán, nem tudom megmondani, "ki viszi át fogában tartva", hogy Nagy Lászlót idézzem. Saját helyemet pedig egyáltalán nem szándékozom meghatározni. Részint, mert még élek, és még rengeteg feladatot érzek az ujjaimban. Másrészt ez nem is az én dolgom. Továbbá leszoktam arról a hiúságról, hogy önmagamról jókat halljak, olvassak. Amit hallok, azzal elégedett lehetek. De igazából már nem érdekel. Tudom a dolgomat. Az vagyok, akit el tudok fogadni. Úgy élek, ahogyan elveimmel nem ellenkezik. Mivel az irodalmi élet mint közélet is szétesett kis hazánkban, nem bánt a cenzúra, nem diktál a hivatal, végtelenül szabadnak érzem magamat, mert én sem akarok tőlük semmit.