KRÉTARAJZ

Csoóri Sándornak

Fekszem, a béke országában,

a béke házában,

számban a béke szava.

S kicsordul az alkony vére,

s kicsordul a vér a honpolgárok

békés kabátja alól.

Itt semmi drámát nem tűr
a történelem.

A helyzet: üres színpadon szék,

rajta egy tetem.

Az ábrázolás karcos, düreri,

Dürrenmatt fekete szövegébe mártva

magaslik ránk, akár a Tátra,

és épp oly idegen.

Fekszem, számban a béke szava:
félelem.

Beregszász, 1990

JELKÉP A KŐ ALATT

Az áhított béke
ott ül a kő alatt
kő alatt ül a madár.
Varangyok játszanak
mellette, ásatag
testén giliszta jár.
Galamb még, úgy tűnik
amíg még eltűrik
jelenlétét a kicsik.
De csőrében bogarak
hangyák bolyonganak
rostjait széjjelviszik.

Az áhított béke
ott ül a kő alatt
kő alatt ül a madár.
Ezüstös villámok
hófehér villámok
képében még visszajár.

1990

IKERSZONETT

Az éj fehér kenyérre kent szurok
vagy szilvalekvár, alatta a mély
holdfény-hideg nem rezzen, és sekély
szívdobbanása álmosan szuszog.

Én már a rendről - káoszról tudok
de éj-időn, ha fészkelődni kél
sok eltiltott, fekélyes szenvedély
kérdéseimmel közéjük túrok.

Átjár a rejtett tények vad bozótja
reám rakódik, mint hínáros pólya
ki köztük játékból bukdácsolok

s kipányvázott szavamra leng a bója:
rövid célok biztonságos tudója –
mellette sorsom messze elrobog.

Hajómat én ki partra sose tettem
(míg nyelvemen a só kövér, konok)
ringok e szárazföldi végtelenben
a tenger bennem zúg, mint őstitok.

A fájdalmat s ki bántott: eltemettem.
Holtat nem háborgatok, nem szidok.
A béke rendje tisztázzon helyettem
minden belém fúródott mondatot.

Világom így készül a véglegesre
de addig járjon szívemen gyalog
virágszirom, gyerekláb, bölcs titok

vagy békélések szorgos végtelenje.
A tenger zúg sorsomban és ragyog
törékeny tükrén, amit elhagyok.

1990

FELTÁMADÁS

Kíváncsi oltárokon
a „milyen volt Krisztus sebe
milyen volt Máriácska szűz teste
anya-szívében az aggodalom
madárdobogású szívében
hogy szorongatott a sejtelem
nagy víziója" –
kíváncsi oltárokon
kereszteken

a történelem megfeszített

szimbóluma ragyog

s az aranyozott részleteken

a ruhaszegélyek fodraiban

megvillan

az alkotó feltámadása.

1990

SZEPTEMBERI ÉJ

Telihold, telve ragyogással

feltündöklik benne a szeptemberi szél hidege

a szeptemberi éj ikervacogása:

én és a lélek lebegése

a lebegés lelke –

a lelkek lebegése benne.

Telihold, ilyenkor az andalúz lányok pihegése

messzire rebben a balkonok párkányairól

ott még a fények melegebben élnek

itt keleten szeletel a szél

szeletel a didergés almaszaga

s a szőlőskertek lugasán az érett illatok alkonya

sóhajt lányaink helyett –

őszi vásár a kertekben

ez itt északkelet.

Telihold, rejtekező, oltárképek pásztás fényei
buggyannak szerte az istenszobor-felhők mögül
ezüsttel karcolt szörnyek lépnek elő
a fény izgága tükre felől

a feledés szobrai lopakodnak az emlékezet fénye felől

és lejtik a táncot

a szeptemberi táncot

az áhítat fénye előtt.

1990

BETEG A HOLD

 Egy szomszédom halálára

 Beteg a Hold, erőtelen
csak lóg az égen fénytelen
valakit elvitt, megfogott
sötét halállal itatott
s most ott lépked – a csillagok
elhúzódnak, alig ragyog
mindegyik, csupa köd-sötét
mered reánk – kihunyt az ég.

Beteg a Hold, és félelem
csukódik ránk. A tételen
hogy magával vitt valakit
már semmi törvény nem segít.
Beteg, halálos harapás
vérezteti az éjszakát
és didereg a nyár-meleg
fölötte füstölő lebeg.

Valakit elvitt ma a Hold
és beteg lett, és megvakult
és fénye vesztetten pihen
csukott szeme a kerteken
nem szól a táj sem, csak vacog
nem őrzik ma az angyalok.
Kedvesem, vigyázz, nem szabad
csak jóra fordítni magad.

1990

ZÁR-VERS

H. A.-nak

A kör lüktet – kinyílik s zárul újra.
Lehetnél kívül – de most benn csücsülsz.
Lehetnél épp e zár nyitogatója.
De ilyen célokért már nem hevülsz.

A zár pedig, miként a rejtett csapda,
észrevétlen kattan, és megesik,
hogy éppen az, aki nyitogatója,
szorul közé, s már foglya, átdöfik

a vasfogak karját, lábát, derékban
harapják át, dühös állatfogak
(hiszen ilyen bezárt pofájú év van) –
s hever, akár egy döglött rongycsomag.

Nos hát a körben nézzünk most körül.
Itt egyszerű és rendezett az élet.
Középen ülnek, játszanak fehéren
a lepkekezű gyerekek s a vének.

A gyűrű szélén felnőttek vigyáznak.
Lesik e folyton lüktető palánkot.
Csoportba gyűlve tipródik, ki lázad,
a száműzöttek, önképzős vagányok.

A gyűrűn túl – a gyűrűn túli lét.
Akár belül – a rend megszabott.
Csak kevesebben vannak, akik kék
madárra lesnek – a madár halott.

Ki őriz kit – gyakran átláthatatlan.
A gyűrű foglyait, vagy foglyai a gyűrűt?
A gyűrűn túliak a zárt világot?
A zárt világ teremti-é a külsőt?...

Mert őriző és őrzött körbe járnak
egyazon kör körül, akár az óra.
Az idő pedig gondosan feszül
(ő Isten ujja) a két mutatóra.

1990

ASSZONYOK TÜKRE

Sose értettem, ha asszonyok gyöngyösre hímeztek

párnákat, terítőket
templomba ültek vasárnaponként és nekivágtak a

temetőknek

összedugott fejük kontúrja ahogy kihasította őket a

térből

állam az államban, ország az országban, elzárva a

végtelenségtől

a végső visszavonulást, mikroszkópok alá vetülését

a kényszerbe rejtett én-nek

miért nem hasad fel a száj, ha körben buggyanna

már az ének
sose értettem az önfeladás domesztikált

megnyilvánulásait
a négy-falak közé szorult időn ha megtapadtak

árnyalakjaik
a férfi-gőg árnyékában bokrosodó csenevész

aljnövény-létet
a földszintes remegések ágyneműsuhogásában ha

keményítővel roppant a lélek
a rendteremtés felbuzdult hőstetteit, az újra és újra
ismétlődő mozdulatok pantomimját a tárgyakra hullva

a kipreparált arcok szépsége mögött feszülő riadalmakat

a szempillák zajos rebegését a szemfesték terhe alatt
sose értettem a hallgatásba gyömöszölt ellenállás csődjeit

ha elragadó arcok fogságából kiröppentek ölyveik
pedig egyszerű ez: idebenn és odakinn – kétfelé

                                                           futnak a higanyszemek

idebenn minden véglegesül, mert odakinn
a törvények széthulló gyűrűiben jövőképek vedlenek
a jelent magába szívja a holnap, s a gyöngyszemek

koccanásaiban
fogak koccanásait véled: bénító tanfolyam
a pelenkacsere-, mosás-, babaszerek felkenése
(puszit is nyom a mama a popsira, ha istenke

                                                          odanézne)

s gyűlnek a szarkalábak, a tükrök csúfolódnak
és nőnek a kislányok, a pisisek, a jobbak
mindenben jónak lenni, akár az iskolában
naponta jeleskedni főzésben, nagymosásban...
Szédült forgókerék, a lélek is csörömpöl
úgy szétráz benned mindent, lerobbant gép vagy,

                                                                   göndör

hajad szögekben lázad, lábad göbös, az ajkak

páros partján az árkok mind mélyebbre hasadnak

a smink, akár a malter a benzingőzre: vedlik

akit így elstrapálnak, jobb helyeken menesztik

a gyermek visszaszájal, már saját várat épít

elbújik a zajokban, kidobálja a régit

hogy ellene vagy érte: néha magad sem érted

csatázol szakadatlan, pedig véredből véred

s a hódítás manővereiben, ahogy szerelmesed is

                                                                       hódítod

minden nap újrakezdeni, különben az egészet fújhatod
szelídülsz, ha simogatnak, mi mindent adnál érte
ha véglegesen kitörne kint-bent a teljes béke
nézed este a tévét, lőnek, szeretkeznek, hazudnak
ráismersz a világra, amelybe befalaztak.

Sose értettem, ha asszonyok gyöngyösre hímeztek

párnákat, terítőket

templomba ültek vasárnaponként és nekivágtak a

temetőnek

összedugott fejük kontúrja ahogy kihasította őket a

térből

állam az államban, ország az országban, elzárva a

végtelenségtől...

1991

KONTRAPOSZT 

Egy barátomnak

Szeder ágán szeder érik –
hófehér a színek őse –
néha Istent szül az ember
s a Teremtő kicsi műve
csak az ember.

Szeder ágán szeder érik –
a fehérben feketéllik
a homályos, az a gyötrő
az az ékes, az a véges
ami érik.

Szeder ágán szeder érik –
kormozódik, feketéllik
a halál a születőben
(hófehér a színek őse)
ha beérik.

1992

OTTHON

Horváth Annának

Ott, hol karéjban állnak és lágyak
nem kékek, mert visszaszállnak
rájuk a színek (kis lepkék tenyeremre)
és enyém minden, mi megfelezne
a kéket oldja a zöld, a sárga
az umbra, a vas vöröse lángra
lobbantja göröngyeimet:
otthon vagyok, őriznek a hegyek
a pusztulás is sorsomat vigyázza
nevemen szólít a felbontott járda
az utcák lógó beleiben
vándorol múltam, emlékezetem
öntudatlan örömeim járnak
érrendszerében, elektromos tárlat
a felvillanó, áradó idő –
a táj kimondja verseimet. Várnak
felnőtt szavak, tükrökben nőtt alázat
az ízek vegyi gyárában remeg
a változó, vibráló élvezet
hogy otthon van minden, mi otthoni.
Isten se tudná széjjelhordani.

1992

FÖLDKÖZELBEN

kifeszített vitorlavászon a pillanat

ahogy belekap a több a kevesebbe

a láthatatlan a láthatóba

a teljesebb a részletbe

az egész a töredékbe

a kifeszített pillanat vászna ez

ez a nem anyag idő

ez a szellem-valóság

ez a valótlan szellemiség

ahogy gyűrődik, feszül, dagad

ahogy veszkődik, vajúdik s beledagad

egy másik pillanatba

az egymásutániságba

a folyamatosba

a folyamatba

az IDŐbe

s kifeszített vitorlavászon idő már ez a

                                                   pillanat

mert megnevezi magát

mert elfészkelődik jelölt helyén:

földközelben
horizontközelben
valóságközelben
anyagközelben –
megmásíthatatlan.

1992

ÉJSZAKAI RONDÓ

Tele az éjszaka eleven versekkel
versekkel telve az éjszaka.
Ultramarin, azúr és kobaltkék
olvadt a fekete magasba.

Tele az éjszaka zuhanó fekete
magassal, kövek a szárnyakon.
Lobogó fekete matatás, motozás
moccan a szűkre zárt ajkakon.

Tele az éjszaka hangtalan szavakkal
rejtőző szavakkal befedett.
Csontokban rejtőznek, sejtekre vetkőznek
álmunkban tartalmuk megered.

Tele az éjszaka álommal, ólommal:
fogságos emlékek nyomai.
Kalapál, zakatol, duruzsol, lomotol
egyszerre idebent s odaki.

Tele az éjszaka verdeső versekkel
versekkel telve az éjszaka.
Lecsuklott vállakon, elnémult tagokon
zsibbadtan hervad a hold hava.

1992

JELEN-LÉT

A csönd kihajtott gallérjára lebben
a szénaillat pillerebbenéssel.
Ahol vagyok: létem kigyúl és fénnyel
mutatkozik, mint pályaudvar éjjel.

Mert minden idehordott elmúláson
kinő a fű, és gyalogol az élet.
Magába szőve szétbogozhatatlan
teremti önmagává az Egészet.

Palánkok árva rothadásban állnak
foghíjas léceik között zizegnek
az oda-vissza nyüzsgő mozdulások
és minden fölöslegeset kivetnek.

Ahol vagyok: sziámi-iker létben
egymás testéből él múlt és valóság.
A gyors szikét rejtsd mélyen el zsebedbe.
Nem metsszük ketté közös bizodalmát.

Szenvedjen, kiben halott hiedelmek
temetetlen döge hever hívatlan.
S a titokban már megnevezhetetlen
kívül marad a listázó tudatban.

Míg énemmé buggyan a változásban
az elfutó s örök – hasznos szerelmet
gyámolítok a magban és gyümölcsben –
hódít s behódol maga is a rendnek.

1992

ÉS ORFEUSZ VISSZANÉZ…

A szellem ott van mindenütt:
idő és tér beléje tárva.
Mikor találjuk fel, miért...
Van, aki végig cipeli
ostobaságai nyűgét.

A szellem ott van mindenütt.
Leng a fűszálban öntudatlan.
Kőmívesné lesz, nyöszörög
századokig hörgő falakban.
Lehet, megáll, magát mutatva
int ujjadon, még el se rebben.
Pisszen a csend. Sercegve lobban
véred felől, agyad felől
egy gyufagyújtásnyi titokban.
Teázz nyugodtan. Írd a lapra:
a szellem mindenben örök.
Örök a titka és nyugalma.
Akárki lelne rá: kimondva
ugyanaz lesz, ugyanúgy éled.
Képletté válik, magába gyűri
a részleteket s az egészet.
Morzsájában is a kenyér.
Idézi mindazt, mi lehetne.
Törvényével mutatkozik
cseréld akár az egyszeregyre.
És valahányszor megtaláltad:
bámulhatsz, milyen ismerős.
Milyen közel van ez a távlat.
Kotorsz utána, lázadsz érte

toporzékolsz, sírsz is talán:
szenvtelen, hozzáférhetetlen
nem hódol, nem hódít, lazán
pókháló-szálon lóg a léten
pillantását se foghatod
pedig figyel, és látásából
magadat ki nem vonhatod.
Csak tévedj, ronts, bukj el egészen:
semmisülj önmagad alá.
Hagyjon faképnél minden éden.
Majd ott terem a széthullásban:
új cél a megsemmisülésben.

Mikor végleg eszköztelen vagy:
kudarcaidból születik.
A romokból ismét kibuggyan.
Hogy semmi lettél, feltalálod
kilakoltatott önmagádban.

1992

SZÁRSZÓ

A nyár megmártja magát, agyamban pancsolva

                                                                legyint

szétszórva a tárgyak, az árak drága orchideája
de művi a készlet, benne elevent úgyse tapint
se a szem, se a lélek, lekonyulva bukik
a lélegzet nélküli, elbabrált tárgyi világra.

A temetőben, mondják, ledöntve a költő síremléke
– kinek fájna a sír, ha nincsen népe a Nagynak –
butikokba szorult a butik összes angyali cukra
mézes szájjal a gyermek tépi magát csak odáig
hol tőzsdézik a játék, s hintázik az árak napilapja.

Menekülni? Hová? Ide jöttünk pihenőre, reményre
a töltekezés nyármelegét beimádni
balatonszagú szél szederágán felkarcolni a bőrünk
ha kiitta nedveit már a nap is, s csokoládét
nyal rólunk, dzsungelbéli babákról.

Szedd össze magad, feltépi a lélek orgonasípjait ott az

                                                                         a sírhely

ahová kimegyünk, pár vérvörös szegfűvirággal a

                                                                           kézben

felocsúdni magunkra, belenézni a lét nagy magasába

                                                                    s a mélybe.

Már szorgos táblák igazítnak is útba
József Attila első sírhelye merre rejtekezik.

De hol az a sírhely? Rémülten kapkodom össze

                                                     az  útmenti tájat
mit rákattintott egykor valaki az elmúlásra

a sírók, sírásók távlatos egyvelegében, háttal a

                                                            fénynek

háttal a szembesítésnek, belezárva a télbe, zokogásba.
A síron semmi. Se név, se jelzés, se tábla.

Három tölgyfa vigyáz csak. Az élet. Már tudja a

                                                                    látogató

ki a társuk. Hisz minden kis síron önfeladóan: nevek.
Ez az egy nevesincs betontakaró, tölgyfavitézes
csak ez lehet az, hol egy nemzet levitézlett. S átnéz
a lombokon, fényeken, rajtunk az isteni gond-viselés.

A sír, ahol nemzet és költő süllyed a mélybe, a

                                                             szentség

lám jeltelen és dacosan itt űz csúfot a létből.
Kiröhög Herder jóslata betonburkolatából
lepusztul róla Sütő András és Mikes Kelemen
kicsi Kárpátalja, te mostohatestvér, szólalj.

Már társtalanok a csodák, a biztos holnapon csak az

                                                     űr hízik kerekebbre
vízihulla-kövéren úszik a Léthé vizén
angolna-járvány, hulla-járvány löki mélybe hogy

                                                               visszadobja

s ringatva vesse a nyálkás partok elé.

Ki vigyáz most? Csendes a titkok isteni szobra.

És mégis: a tölgyek karcsú derekában árad az áram
az önmegadás, elvágyás szomorú görcse az ágakba

                                                                  menekült

a „majd eltűnök hirtelen" jóslata lebben a lombban
szomjas utókor, idd a szavak fészekmentő szigorát
idesejti a lomb pihegését, s kibeszéli a múltat a tájék.
S kibeszél bennünket a jelen, még ez a sírhely is

                                                              rólunk töpreng
kicsoda nép ez, kicsoda ország, kicsoda költője a költő
dél-afrikai hercegek nyúlnak érte koszorús fényben
olasz diákok habzsolják nedvét, igazát
az Isten is békén eltűri jobbján, törékeny titkaival.

Megölelte a tájat – övé ez a táj.

Megölelte a szegények szégyenét – nekiadtuk.

Megölelte korát, beleroppant az a kor

s az ölelésbe beleroppant a költő maga is.

Megölelte a kor, s csigolyáit gyöngygurulásra cserélte.

Öleljük vissza széthullt szellemét jelenünkbe
öleljük vissza széthullt verseit a jelenbe
öleljük széthullásainkat össze
kiket kimondott, feltárt, eljövőt is
öleljük vissza a folyamatba, széthullásunk

                                            haldoklásaiból.

1992

AZ IDŐHÖZ

Taníts meg, rengeteg idő:
bátor legyek, akár a játék.
Inkább pimasz, mint ostoba
hiszen jár néha az ajándék.

A lapítók ügyefogyott
apadó, apró kis ügyében
ne legyek mákszem vagy homok
de kinek jár olykor az éden.

Legyen bátor a tétlenség:

nem talmi renddel elodázott

de boldog ívű, delejes

mely átfog rendet, rendszert, káoszt.

Taníts meg, rengeteg idő:
milyen kevés vagy, milyen elvett
milyen fosztásban vétkező
s csak teljességben a kegyelmed.

1992

BETLEHEMI CSIPKEKENDŐ

Fehér csipkén varjúének –
hűl a táj és hűl az élet.
Csipkekendőn varjúének.

Varjúének csipkeágon
hó piheg halott fűszálon
varjúének ver a tájon.

Ül a jászolban az élet
gőgicsél egy nagy kísérlet
fészekbe bújik az ének.

Térdepelnek vének, vállak
érintenek vénhedt vállat
párolognak, mint az állat.

Borjak térde rogyva roggyan
térdepelnek az alomban
fázódnak mind egyhalomban.

Sír a kisded, a madonna
melegét köréje fonja
gyöngyét ékszerként befogja.

Fejük fölé csillag robban
– édes tej kicsiny torokban –
tündököl a nagy titokban.

Köténykébe friss kalácsot
árnyékos pillára álmot
kistálkába mécsvilágot

libbentsetek, lenge árnyak
lássanak, kik odaállnak
gyermeknek vagy kisbáránynak.

1992

VERONIKA-KENDŐK

Pardi Annának

A megváltás szüneteiben fondorkodó magány

az elhagyottság békanyálhártyája a megrekedt vizeken

a megváltás szüneteiben arccal a vízbe fordult gondolat

arccal a sárba fordult kétségbeesés

tejút-pöttyös kiütések a bőr alatt

viszkető betegségtudat, eszmélet-hányinger –

a megváltás szüneteiben kiakasztott Veronika-kendők:

gyermekpelenkák a nap tűszúrásai alatt.

És felnőtt költők lengetik a kendőt –
béke van, uraim.

És fehér gyolcsokba égetett feltámadástudatunk
illatos fiókokba kerül számolatlan.

1992

GYERMEKLESEN    

Lassan kinövik a kabátot
a kisruhát, a kiscipőt
végül bennünket is kinőnek
Csak ne hiába! Ne hiába...

Mozdulatukat zabolázzuk

lessük agyuk áramait

a lélekben a kis szikrákat

s ők visszalesnek, mint a tükrök.

Mérjük karukat, vállacskájuk
lábukat és hogy milyet lépnek...
Dalocskákban buggyan a hangjuk.
A dal miénk volt. Most övék lett.

És így tovább. A föld, a csillag,
a lét a kozmosz távlatában...
S amíg befogják, ami kint van
lassan kibújik, mi van bennük.

Lassan kibújik, mi van bennünk.
S már azt kutatják: mi hiányzik.
Legyenek csak egészen mások.
Változatok a változásban.

1992

KRUMPLISÜTÉS

Ki jön velem krumplit enni?
Krumplit enni ki jön vélem? –
Magányosan áll a Holdban
fél országnyi gyermekségem.

Én vagyok a játék háza:
engedelmes, ellenálló –
gyermekeim birodalmán
– önmagamon – messze látó.

Ki jön velem krumplit enni? –
Hogy a Holdtól visszavettem
gyermeklelkem, két kis kölyköm
bújócskázik a szívemben.

INTELEM

Amit kiszelsz a mindenségből:
az csak szelet.

Születésnapi tortádat trancsírozod:
az életed.

Istenre sandítva figyelsz
míg majmolod
kutyádat, kinek ami jut
csak azt dobod.
Bensődnek csupa maradék
a jutalom.

Kérdezd meg Villont. Mennybe ért
a poklokon?...

Utóirat:

Herceg, akivel kövér asztalod

megoszthatod

vigyázz: kutyába sem veszi

ha jóllakott.

1992

HELYBENFUTÁS

„A múltra irányultság és a jövőnek a nyelvi korlátok által aka-dályozott elgondolása azt is eredmé-nyezi, hogy a jövővel nem nagyon foglalkozhatunk.”

 Miklós Pál: Idő – kínaiul

Egészen kínai vagyok.
Nem mustrálom a tegnapot
vagyok – a holnap csak szavak
bugyrába rejtett csillanat
se anyaga, se tere nincs
ajtó, melyen nincsen kilincs
s mondhatod: lesz még, ami nincsen.
a VAN szuszog minden bilincsben.

Egészen vagyok úgy, ahogy.
A térben órarend ragyog
sikátorok: csellengenek
a sokak és egyetlenek
mutatóujjra jár a nap
nem múlik – van, mégis halad
már változásában is ismerős
jövőt idéz, pedig maga az ős.

1992

VILÁGOSÍTSA ARCODAT 

Serfőző Simon 50. születésnapjára

1.

Világosítsa arcodat a Hold
ha egünk feketére komorult
felgyújtott versek éjszakáiban
eged sose legyen csillagtalan
mindig találd meg fényadó tüzed
zsebedben toll lapuljon és füzet
ostorlámpák alatt vagy asztalon:
mindig adódjék írni alkalom
mert amíg írni tudsz, írástudó:
az éj retten, a fény gyarapodó.

2.

Világosítsa arcodat a Hold
ha már a Nap hatalma kifakult
ha üszkösödne rettentő tüze
vagy számon kérni többé nem ügye
bitangnak, szentnek – sugározz magad
mint az urán, a jó szándék, a fagy
pólyából is villantja karmait:
rejtve is hassanak hatalmaid
bitang vagy szent álljon eléd takarva
süssön át rajtuk hiteled hatalma.

3.

Világosítsa arcodat a Hold
ha már a jó, a rossz egyként koholt
ha semmiségek nőnek fel az égig
ha szemétre dobják a jót, a régit
s új gonoszok oáznak új divathoz

hasznod haszontalan, csak haragot hoz

ha nincs remény se jobbra, se különbre
és semmi méz nem csurran az ürömbe
örömre lelj önnön valód fokán
ha egyedül, ha ront is a magány.

4.

Világosítsa arcodat a Hold

mások kutyáját ne halld, ha csaholt

csaholjanak holdarcod udvarára

vágd fényedet a csahos horpaszába

legyen fényed íve, tüze szabad

melyben kiteljesedik igazad

s míg mások piacolnak tülekedve

fehér fényeddel nekik is üzenj le

számolják csak holdfényben semmijük 

hisz aprópénz hatalmuk és hitük.

5.

Világosítsa arcodat a Hold
ha már a Nap roskadva beomolt
s magába temetetten füstölög
fáradt vulkánként, hevét a rögök
a mélybe fojtják, és csak pára leng
pernye és pára, hogy a végtelent
gomolygó sűrűjével befagyassza
s holtan pöfög a homályos magasba –
emeld arcod elé a holdhideg
riadtan rebbenő ítéletet.

1992

KARDAL KASSZANDRA KÖRÉ

Etethetsz kisdedet, naposcsibét
kiteljesedik, Kasszandrám, sorod.
A bűn száján még gyöngyözik a tej
de koravén szemében jel lobog.

A jóslatokra jól vigyázzatok
folyónk csendes, a tenger háborog.

Hogy Kasszandránál járt öreganyánk:
bolond beszéd, amit onnan hozott.
Etesd csibédet, karon gyermeked.
A táj kihajt, a föld szépen szuszog.

A jóslatokra jól vigyázzatok

a tenger csendes, folyónk háborog.

A kisded vért szopik, csibénk beteg!
Istenhez szól a borjú, míg rogyik.
Etesd a földet, hadd hízzon a táj!
Hitünk bevérzik újra alkonyig.

A jóslatokra jól vigyázzatok
folyónk csendes, a tócsa háborog.

Igyunk, együnk, az éj semmit se tesz!
Szemére húzza záros ujjait.
Fecskéket röptet, él az alkonyat
és újjászületik új alkonyig.

A jóslatokra jól vigyázzatok

a tócsa csendes, folyónk háborog.

Az égből hullt esőt se hidd nagyon.
Úgy veszteget, szeszéllyel, mint a fény.
Kihűlnek nedves szájú fellegek.
Munkál s átgyúr mindent a lelemény.

A jóslatokra jól vigyázzatok.
Folyónk csendes. A túlpart háborog.

Etesd a fényt, itasd a felleget.
Az isteni gyeplő emberkezekben.
Hajrá, fusson kerék, négyláb, hajó!
Angyalnak jött, kit sátánként temettem.

A jóslatokra jól vigyázzatok.
Folyónk csendes. A két part háborog.

1992

NEM KÉRDEZEM…

Már nem kérdezem, mit akar az Isten:

bennem akarja úgyis, mit kíván.

Tükör vagyok? Vagy épp hangyányi láncszem?

Hogy híd, vagy part? Loboncos fűzfaág?...

Már végleg mindenségbe erezetten

mindegy, hogy mit akar az Isten

mert bennem hordozza magát.

A vas, a víz, a tűz, az illatok

párák, gomolygó testű melegek

tócsák csillaggal, napszilánkosan...

már nem kérdés, hogy melyikük legyek.

Felnapraforgózott mezőkön képzeleg

papíron is, bár csend van, és szobám

három falán matat, babrál a szél –

felnapraforgózott mezőkről képzeleg

a bűvös ész, a hófehér papír.

Vagy bodzasorról, útmentén a nyárról

ahogy szökik, körül se nézve, fel.

A dárdás nyárfák igyekezetével

szökik szemem mind följebb, ha figyel.

Hogy Sors? Velem vagy ellenem igyekvő?

Hisz ellenemre is velem marad.

Olvasni kell a mindenség szeméből

s szavakba göngyölni a dolgokat.

Sírást tanultam, örömet tanultam
s tanulom mindazt, ami kényszerít.
Minden irányba szétbogozhatatlan
lökődik létem, s mint amikor baj van:
némán figyel, és tanulva tanít.

1992

EZ HÁT A TÉR…

Mi az, mi súlyos

roppantul anyag

(ami roppan:

mindig belül marad)

mitől a tér

tömb-nehezékei

a kőszirtek, a sziklapadozat

(ami belül köt:

sokkal súlyosabb)

miért ragad magához

nyom, emel

mi bárhol másutt

nem az, csak a jel

jelzi, hogy ilyen

ami ismerős

de nem rokon

veled nem egyidős

az ismeret

hogy meglelted magadban:

ez az a völgy

ez az a domb, a katlan

ez az az út

az utca s házsorok

mi veled nőtt

benned korosodott

mi hát a tér

és mitől lesz anyag

az ismeret

mitől árad-apad

miféle kémia dédelgeti

hogy örökösben is csak egyszeri

viszed magaddal

s nincs feltámadás

ami kiújul:

emlék, nem varázs –

mi hát a tér

mikor emlékezet

mutatja csak

vagy a lélegzeted

a pulzusod, az agyi áramok

(az aurádon gépfegyver-nyomok

behegedése: újra benne vagy ...)

ez hát a tér

hol megláttad magad.

1993

BUROK

Bezsugorítva ebbe a bőrbe
gyámoltalanná sikkad a bátorság
a szárnyak burokba gyűrve
viszketnek és csiklandanak
a belső tér, a tágasság kisurran
a bőség, az érett gyümölcs leve
rákeményedik mézgaként a burokra
holott a buggyanás az eleme.
Bezsugorítva ebbe a bőrbe
száműzött terpeszkedések nyomait
csíkozza a bőr, akár a kismamák hasát
a tengerjáró magzat feszülése –
s a vonalak írások a végtelen időn.
Ki olvassa majd, olvassa-e valaki – ?
Viszolyogva tántorog a burok előtt
míg önnön burkába préselődve
küszködve kapkodja a levegőt.

1993

ÁBRÁK FEHÉRBEN, FEKETÉBEN

Teleírt papírlap a táj.
Fehérben feketével,
jegenye-firkákkal,
barázda-sorokkal,
jégtükrök villanásaival,
nyírfák törzsre írott
költeményeivel,
fehérben feketével,
feketében fehérrel,
zuhanó varjakkal,
íves szárnyak
levegőbe rajzolt ábráival,
felszálló, olvadó jelekkel,
februári párákkal,
szívmeleggel, tollmeleggel,
feketében fehérrel,
fehérben feketével,
földre karcolt,
égre rajzolt
agancsos vázlatokkal,
egyértelmű, magát kitáró
meztelen látvánnyal,
jelekkel,

a röntgenképek tárgyilagosságával,
mint a betűk a papírlapon.

1993

ÁPRILIS

Az irtás helyén homoksivatag
gólya bóklász, gallyak után kutat
a szemhatárba fércelt nyárfasorból
kikopnak a varjúhadak.

A szomorúfűz haja egyre szőkül.
A gyep: selyembe fordult zöld pihe
a felhők zúgó vonulása rálóg
a csupasz fák kócos tüskéire.

S miként ha finom kelme felrepedne:
szakad a szélbe, ágba botladozva
a szürke, könnyű tüll, s e szoknyás árnyék
tépett csipkéit esővel siratja.

Jaj, sírdogáló kisleány-tavasz!
Vézna, esetlen, éhesen zörög
kis mellkasában gally és áhítat
gyöngy-könnyeit felitatja a rög.

Perdül a széllel, fordul az idővel
csapzott haja kis arcára tapad
rátekeredik könnyű derekára
az április, e színtelen szalag.

1993

TEREK ABLAKOMBA 

A távlatok hideg hisztériája

április-hullámzású bódulat

a horizont körül köröz, kering

és ablakodnak koccan néha szárnya.

Sirálysikoly, tengermoraj hívása

csalása csel, álság a szelleme

mit kitenyészt benned: szivárványhártya

kékfény-lidérc, északfény hidege

láng-árnyék teste tűnő, átüzen

az imitáció rajta kékkel befestve

s e láttatás a látótérben folyvást

nyugvóhelyét kutatja, hol fakad

a hihető, a biztos horizont

mit összevarr a tájjal és kibont

fehér galambok éber villanása

és Pénelopé szőttese után

e plagizáló ötletet vigyázva

az ablakodba írja íveit

a szárnyalás izgága mágiája.

1993

SZISZEGŐ

szirom szitál
szorong a szél
a száj széled
sziszegve szemközt száll
egy szárnypihe
szurkál a szívtájék -
színig tavasz.

1993

ALKONYAT-PILLANAT

Te glóriás kohótűz!
Fehér izzásba csobbant fény-göröngy!
Gyűrűző fellegek medrében vakító égi máglya!
Hogy hull az izzás a tájra
hogy vibrál a kő, a házfalak!
Totálfényben vakító irkalap-
fehéren, magas-hőfokon, mégis keményen:
milyen élesek, milyen sarkosak!
A tokaji hegy kék keble fölött
a sárguló, éber alkonyat
rajta örvénylő felhők nehezéke
ahogy szemlátomást halad keletre
maga alá gyűrve a kobalt habokat!
A zsenge nyárfák angolvörös rügyeire
rajzolódik a látvány hideg tüze
míg pattanó zöld füzesek kerítenek
folyondár, megrekedt tükörvizet.
Éber, ostromló-égő alkonyat!
Az ég egyszem-nyílása ráhasad
a földfelszínre kirakott világra.
Gyújtja, izzítja, amíg fókuszába
szorítottan a nap aláhalad.

Kenézlő, 1993

TAVASZ-FELTÁMADÁS

Valami rendkívüli vár a világban
amit nem láttál, amit sose láttam
a dolgok hívása ide hallik
ahogy a fűzfa gallya hajlik
madár rárebbenése rázza
körbemutat a fecske szárnya:
világunk átjárható labirintus
benne a pillanat keresztjén Krisztus
a függőség vaskos kínjaiba verve
nem adatik az ájulás kegyelme
mindent józan harmatvíz permetez
éleszti, fenntartja figyelmedet
s magadra látva a kereszt magasában
nem szólhatsz már csak magadról bátran
a dolgok elveszejtik őserejüket
Sámsonok, kiket megnyírt a szédület
mit is tehetnél országos ügyekben
se országod, se néped nincsen
egyetlen támpontod ez a kereszt
mit nem eresztesz már, mi nem ereszt
s nem vallásos mágia írja a szádra
hogy minden élőnek lehet égi mása
mert egyetlen magadat ha behelyettesíted
lehetnél sármány, gólya vagy a fészek
a tavalyról maradt gallyak fióka-háza
fészket bújtató nyár, tüskés akácfa – 
érzed, micsoda sajgó szédület
vonz szét a tájba, mi minden lehet
fészekrakója időkoronádnak –
körben kicsi pilátusok vigyáznak.

1993

MEDITERRÁN LÁTOMÁS

Velencében vagy valahol
amerre sose jártál
egy téren állsz, a fény vakít
a tenger kékje felszáll
az ég azúr, magas, kitelt
távolba lengő hártya
burkában szikkadtan piheg
a kövek sókristálya
tüzes virágok gyöngyözik
dús fűszerét a csendnek
a virágárus szivárványt
locsol, vibrál a permet
ráérsz, nem vár dolog, találka
fehéren állsz a térben
galambburukkolás ragyog
a márványkocka délben.

1993

AZ A PILLANAT A REPÜLÉSSEL

Köröttem széna-, szalmaszálak
puha, meleg az oltalom
e fészket el miért hagyom
mikor anyám csőréből csippen
virgonc és biztos kukacom.
E fészket el miért hagyom?
Az illatok is ideérnek
odafent felhőlelemények
alattam: csupa izgalom.
E fészket el miért hagyom...
Iszonytató a mély alattam
karmom a fészekszélbe mélyed

– e fészket el miért hagyom –
borzongatnak sötét veszélyek
szárnyam emelve intelem
anyám köröző verdesése

– e fészket el miért hagyom –
hol van a tegnap menedéke
alattam habos zöld, fölöttem
a kék magas rugdossa szívem

– e fészket el miért hagyom? –
szél fodra száll a szívverésre

s billen szárnyam vitorlavászna
lábam alól a fészek elfut
kicseng csőrömből remegésem
még köthetnék anyámmal alkut
kifut torkomból szívverésem
szárnyam vitorlavászna felkap
fejem magasba tartva szállok
íves szárnyam remegve felcsap
s nyílként zuhanva, felszökellve

és ismét dermedt zuhanásban
majd fejem újra fölemelve
tapasztalom: röpít a szárnyam.
S amíg körözve jár utánam
anyám, már elmosódik kéken
milyen is volt a fészek széle
hogy hullt alá a szívverésem
s majd újra fészkembe húzódva
begyemben, tollaim közt éled
az elválás hívó varázsa
a pillanat a repüléssel.

1993

SZOBOR

Csak ül.

Csak áll.

És mozdulatlan

felszállna minden mozdulatban.

TÖRTÉNELMI VÁZLAT

És egyszer csak megtörténik.

És attól kezdve minden másként lesz.

Folyamatosan másként.

Állandóan másként.

Mígnem a másként: más lesz.

Ami más lett, már az is más.

Majd ez a más: állandósul.

Ami állandó: az már az, ami.

Valami, ami folyamatot kap.

Él, mozog, gyarapodik.

Pedig állandó.

Sosem tudod, hol vagy benne.

Benne vagy, benne vagyunk.

Az állandó folyamat valamelyik szakaszában.

Talán már nem az elején.

Mert állandó.

Az, ami.

Régóta. Egyre régebben.
Aztán: mintha örökké.
Mintha másként nem is lett volna.
Nem is lehetne.

Aztán megtörténik, hogy másképp már

nem is lehet.

Úgy van, ahogy.

És folytonosan.

Aztán kérdez a kérdés:

meddig tart még, ami tart?

Mintha már a végén lennénk.

De még nem vagyunk.

Még minden olyan.

Még minden folyamatos.

Kicsit rosszabb.

Kicsit kopott.

Kicsit laza az, ami van.

Laza és foszlott.

De még megvan.

Még liheg. Igyekszik.

Csak talán már mégsem egészen az, ami.

Talán már valami más is.

Kicsit más. Levegősebb.

A réseken átüt a fuvallat.

A réseken átüt a mozgás.

Pedig képtelenség.

Pedig lehetetlen.

Mert minden az még, ami.

És aztán egyszer csak: megtörténik

az, ami várható lett volna.

Csak képtelen.

És attól kezdve minden más.

Más kezd lenni.

Olykor nagyon. Máskor alig.

De ami más – szokatlan.

Bele kell tanulni.

Bele kell rázódni.

Mert más.

Egyre másabb.

Majd az a más: megtalálja anyagát.

És már önmaga.

Elindul útján.

És akkor már folyamat.

Már érzed, hogy nem az, ami volt.

Mert idegen.

Valami más, ami még idegen.
De nem áll le.
Halad. A folyamatba.

Gyökeret akar verni.
És megteszi.

És számolod: hányadszor már?
És lesed: megtanulhatod-e? Még.
S közben ráébredsz:
valamelyik más már megtörtént.
Ismerős. Mintha visszatért volna.
Csak más.

De egyre inkább önmaga.

És elfogadod, mert ez a te időd.

Még a tiéd is.

Amíg benne vagy.

A folyamatban.

A tankokat elfelejted.

A hullákat elfelejted.

A zászlókat elfelejted.

Elfelejted a pénzeket.

Elfelejted, hogy elfelejtetted,

amit láttál.

Csak a fájdalom emlékezik tökéletesen.

A bőröd emlékezik tökéletesen.

A gyomrod, a zsigerek, az indulat.

Szemérmetlen időutazásban

elébed dobhat bármit.

Ami mindig ugyanaz.

Mert jelentése másíthatatlan.

Mert jelentése örökös.

Mert jelentésében az erkölcs.

Mert ez a jelentés az,

amiért egyszer csak megtörténik.

Amiért egyszer csak más.

Folyamatosan más.

1993

SZAVAKBA ÁGYAZVA

A szavak béklyójába verve

gondolatig hanyatlik a vágy.

Több tapadna a képzeletre

ha nem sodorná agyadig magát.

A fogalmak lim-lom jeleit nyelve

csapdos, fuldoklik a megfogalmazás.

A zenéig, a csendig menekülne

hogy ismeretlenné zsúfolja magát.

A megszólalás kockázatában lázad

a kimondhatatlan, a nincsen-rá-szavam;

ahogy a vasárnapok tiszta egén

az égő labda földig zuhan.

Oltár-lélekkel, szobormereven

dermednek ismeretlen mitológiák.

Felszállni, madár-egykedvűen:

mi sem lenne természetesebb –   

s szavakba ágyazva (földbe a fák):

elhúz értelmed  mellett a sejtelem.

1993

A SZIKLA ADJA

D. P.-nek

A szikla adja lényed,
nem a víz;

a roncsolható, zúzott anyagok
szétdúlt, átszerveződő halmaza
rajzolja minduntalan alakod.
A szikla adja lényed,
nem a víz.

Bár nedveid a tengerbe szakadva
hömpölygetik, simítják ráncaid:
a szikla adja lényed, nem a víz,
a roncsolható, zúzott anyagok,
s szétdúlt, formátlan alakváltozásban
roppantják arcod, erőd, haragod.
A szikla adja lényed,
nem a víz.

S az összemberi, makacs roncstelep,
hol minden rész, részlet, elem, darab:
keresi, tárja, rengeti eléd
folytonos, rakosgató szédülésben
rendezni kérő teljhatalmait.
A szikla adja lényed,
nem a víz.

Roppan roppant halmazba tömörítve
az alsó régiókba száműzött
múlt-kacat, múlt-tárgy, múlt-kő,
múlt-szövet,

zsibongva reccsen, szól, komisz nyomásban
siránkozva a jelen felszínig.
A szikla adja lényed,
nem a víz.

Folytatható vagy fémben és kövekben,
sók selymében, savak sikoly-marása
alatt rajzoltan, ábrák folyosóin,
a mélyedésben, homorú alakban,
a negatívan rajzolódó képben
eltömítődve, újra képbe marva,
átváltozásban újrafogalmazva,
térképes szövevényben, hol határok
nagy forradalmai írják léted, a győztes
kudarcok részletéből alakítva
vonzóvá mindazt, ami még taszít –
a szikla adja lényed,
nem a víz.

1993

SOKKOLNAK SZÜNTELEN,

AVAGY

GYŐZZÖN VÉGRE A TI MAFFIÁTOK!

Sokkolnak szüntelen s alapos

gyanúval élve, hátha nem bírom ki,

sokkolnak vértelen és ténytelen,

minekutána nem gerjeszteni

a ki tudja mit:

régóta nem otthonos.

Sokkolnak sokan és folyamatos

hullámzásban terpeszkedve

a pillanat, a tér

a terjedelem tömegével,

sokkolnak simán és tárgytalan,

témátlan derengéssel,

áttűzdelve a zúzmarás pára

gomolygó anyagát a valami

tűhegyszúrásaival, rejtett

rendreutasításaival,

hogy ki nyugalmam Noé-bárkájában

pillanattalan ringok

(bársonylebegésem a táj tenyerén,

titoktalan játékaim e ringás melegében:

anyaöl-lágyban, sós-szomjas kortyolásban…) –

átzökkenjek a fedélzet innenső oldaláról

a túlsó oldalára,

az ár terjeszkedő dühöngés-sodrába,

át-, és el-, és szét-, és össze-,

míg tör, ropogtat, szaggat, csapdos

öklös-körmös erejével,

és saját partjára hullajtja hulláimat.

1993

KISZÁMOLÓ

Neked semmi, nekem semmi
csak ne kéne lépre menni...

1993

JELMONDATOK

ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT

AMI ELVÁLASZT MEGREKESZT GÁTOL

ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT

AMI ELVÁLASZT MEGREKESZT GÁTOL

NEM TANULHATOM MEG AMI NEM IGAZ

NEM VEHETEM ÁT MÁSTÓL

ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT

AMI ELVÁLASZT FÉLRETÁJOL

Szegény dolgok, esetlenül

szoronganak, fenekednek

bujkálnak elvadult arccal

bűnökké testesednek;

burjánzanak, terebélyük

alámossa a létet.

Beszakadt bányajárat:

aládúcolni is félek –

ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT

AMI ELVÁLASZT MEGREKESZT GÁTOL

ÁT KÉNE TÖRNI MINDEN FALAT

AMI MEGTÉVESZT FÉLRETÁJOL

1993

PROFÁN BÚCSÚ

Semlegesítse vegyszer, véred

ezt a kihűlő ezredvéget.

A dilettáns poklok helyébe

egy szakszerű éden ha lépne…

Tocsogó pocsolyákra bárha

gyepszőnyeg forrna s rajta járda.

Bárkába gyömöszölt vigécek

helyére ha zsenit cserélnek

kik ingyen is erényesebbek

mint vagyonért a kevesebbek

és ezt a cserét elkövetve

pottyanhatnánk át kétezerbe –

ha ezt a puccsot megbuliznánk

s nem szakadna linkség megint ránk

a dilettáns poklok helyébe

egy szakszerű éden ha lépne

s ha Noé-fiúk legjavával

a „szürkék hegedűse” tárgyal:

az legyen legnagyobb reménye

hogy velünk érkezik a révbe.

Az ezredvégi kongatásban

ha rend kolompol majd a tájban

és titkokat levedlő termek

terített asztalokra lelnek:

semlegesítse búcsúnk élet

ha temetjük az ezredvéget.

1994

EZREDVÉGI IMA

Fésüld meg szavaim ma is, mint rendesen,

Istenem.

Ne lógjon fejemre honbú, bár ereklye,

elhiszem.

Stoppold a réseket, amit a képzelet

kitagad.

Láthassak stoppolt, de mégiscsak egybefont

magasat.

Lötyböld ki agyamat naponta, neked az

semmi se.

Szárazon, vizesen, mindegy, csak üresen

add ide.

1994

CUCCPOLITIKA

Dühöngj csak, tévedj, lélek,

fényed: erényed.

Nincs habja, pelyhe már a szónak,

bevasaltak igaznak, valónak.

A jók mondhatnak róla többet,

mi a több vagy a könnyebb.

Szemed sarkában lábad a szarka

s betakarja pillantásodat,

ha balga dolgokat vesz sugarába,

s ha átlátni gyáva.

Nézzem, lássam: kedvemre éppen

mi fortyog a lében?

A fazék tiszta volna, de másé –

hússal töltve, s testes a limonádé,

dádé.

Puckos a szentem, az emberiség,

kicsi fazékban pirul az ég,

az isteni lég.

Karomba veszlek, tél és tavasz,

öleld a vastagabbikat,

ha rügy fakad.

Játszom, s imám a táj havazása:

elnyílott kökényfa virága

vagy annak a mása.

Mindig az égi lesz a jelzés:

leteremtés vagy szelíd kellés –

de kitekintés.

Hát vegyük számba lelkeinket:

ki ad rá szoknyát, gatyát, inget,

és ki legyintget.

Kedves barátaim az Úrban!

Amim van, azt is frissen túrtam,

Anno ’94-ben az Úrban.

1994

EZREDVÉGI SÉTA PORLADÓ TEREKEN

Nincs bennem semmi, csak a perc

suhog, mint parkban felzavart

madárrajok, és visszaszáll

a semmibe a pillanat

akár a visszacsendesült

bozót közé a madarak.

Lehetne arcomon mosoly

vagy szél kikezdte könny-maszat

bólinthatnék, ha kiderül

kimondhatnám az igazat

a titkok közé rejthető

hamis-pénz rejtelmek közé

sorolhatnám a napokat

amikor mégis beborul

de hát hiába menteném

feltárja önmagát a csend

mit megnevezni rémülök

szétdúlja múló rejtekét

világra jön, felém mutat

kitakart látványaival

szavakba foglalja magát

terítgeti megnevezett

vermeit elém a világ.

Lehetne minden már nem így

gyúrhatná más rendbe magát

a foglalatba ágyazott

képlékeny, ékkő-álca trend

kiköthetné szabályait

a feltételek piacán

adna-vehetne lényegi

és felejthető részeket

feszítgetve a részletek

magházait, mint gyermeteg

csíra rúgja szét otthonát.

Nyíltabban törhetne reám

a következés síkjait

felfedhetné, bazárosok

kínáló gesztusaival

dicsérhetné erényeit

arányait és árait –

helyette mindent eltakar

csomagol és elcsomagol

lezár, hermetikus burok

minden kiváltható titok

s rám sózza, meg sem kérdezi:

mit adnék érte?, akarom? –

Elmarkol bármit, zsebre tesz

az értékét ő szabja meg

s hallgat, vállát vonva vihog

amikor teljesen kifoszt.

Megállni, eldugni magát

kicsenni csontos foglalat

fogságából mégsem meri

senki, hisz ő is egyszeri

csak nyitogatja tétován

kagylóhéj-burkát, tapogat

illesztgeti, mit meg sem mért

a kölcsönkapott napokat.

1994

VÁLASZOLATLAN

Ki rusnya időnek kántora, szónoka, tolla,

szócsöve, billentyűs gépzene-mindenható

istene, isteni helytartóképű, kirendelt

mindenes pofazsilipnyitogató

kódisa, jámbor, ebszívű, falkakerítő,

vakkantó, terelő tudora:

mért hiszed, hogy a szavak

nyomán a rend titka szakad,

s rongyod, a Göncöl-csipkebugyi

betakar ott is, hol a lélek, a csont

idegen vacog a bőrben,

hogy tőrbe dőlt nyíltszíni igazak

vérmocskos hulláin kivirít

az Egyetlen, az Örökös,

a Végtelen, a Csupasz Igaz…

Gőg ez, madaram, ásványi, oldhatatlan,

kőzetesen üledékes, pohár fenekén csücsülő,

mért hiszed, hogy a véges

bírás, győzés tiéd lesz,

hogy nem tűnik el, amit visz az idő?…

1994

ELŐSZÓ,

AVAGY

A KÖLTŐ KILÉP ALAKZATAIBÓL

A lét-tengelyre spulnizódott létet

feszítik kétfelé a pólusok.

Isten felé vonszol a pozitívum

az anyagig a negatívumok.

Mindig a  választásra kényszerített

időkkel ringatott az idea.

A lét maradt csak egymagában teljes.

Amit gondoltunk róla: az soha.

Az áramos, élő, eleven játék

mit a törvény belülről bolygatott

rendszerbe kényszerült, és katonásan

bokázott, szabdalt, toldott-foldozott.

Ugyan, barátom, mért kell képzelődnünk

e színjátékban statiszták gyanánt?

A folytonosban semmi sem közömbös

a valós rend minden göncöt leránt

komédiázó, szerepes ügyekről –

átélt, felélt, szétrágott képzetek

a csontvelőig rágcsált mámorában

éheznek teljes, mély lélegzetek.

Ha nem találod fonalát a létnek

pedig temettél, szültél rend szerint:

ne feleződj a felekezetekkel

ne szállj alá a részletig megint…

Ha már születtél, szültél és temetsz

sorrend szerint, s a titkok anyaméhe

életképesre gyúrta sejtjeid:

ne vess semmit többé a lét szemére.

Egész marad, ami nem csonkított

mit nem cseréltél ezzel-azzal el

nem könnyítetted, ami súlyosabb

s nem nehezítetted, mi felemel.

Herceg, ha lennél, hidd el, boldogan

vezényelném eléd alázatom.

De oly nehéz követni, ami nincs.

Inkább valónk valóját vallatom.

1994

ANYAG-CSERE

Pohárban a víz

vízben a pohár

szomszédolnak a dolgok

ahogy esőben a virág

virágban az eső.

Átjárható az anyag.

Minden ami magába fagy: halott

de az anyag a halottal is egy.

Átjárhatóak az anyagok

eszi egymást az élő és halott

a halottat az élő eszi meg

az élő halottat eszik míg ehet.

Átjárható az anyag állaga

életből életbe vándorol

egyik életéből kihalva

beleszületik másik életébe.

Mikor lesz vége minek hogyan

mikor kezdődik mi miért – 

eszi egymást a végtelen anyag

vég nélkül hal és születik.

Pohárban a víz

vízben a pohár –

szomszédolnak a dolgok

ahogy esőben a virág

virágban az eső –

átjárható az anyag.

1994

HALOTTAIMNAK

A hold homállyal átdereng

tirajtatok kik voltatok

ifjabbik elmúlt életem.

Átfedve most a kupola

az éjszakai mélyszínek

opál lengésű veletek.

Köztem s az űr között lebeg

elnyűtt emberi szívetek.

Átfedve égboltom ezért

hogy szűrő leng a Hold előtt

s lencséje alig lát csak ért.

Lengtek most már alaktalan

anyagból feltört nyugtalan

energiák és ingerek.

Mint felvételen zongora

már halhatatlan futama.

Pedig a hangszer elveszett –

örökre-nincs a szólaló

de hangot fog a mennyezet.

Legyen örök nyugalmatok.

Felingerelt mélyhegedűk

ne ríkassák meg a derűt.

Hisz vagytok most már végtelen

szeretet csönd és félelem.

Utóirat:

De utóbbit visszavonom.

a szó hatalmát ki hiszem:

bátorság kedves végtelen.

1995

ÁTHALLÁS

Menetel az idő.

Határain kis mezsgyét túr a kudarc

kiiktatott arccal a megtagadott

múlt vicsorítja meztelen vigyorát.

Közönnyel nézem, mint kinek nem ideje

ez a hontalan, senkié-se-idő 

melyet magába mos a folyamat

(tenger a kavicsot, kovát).

Ami csontjaimba köti a meszet

– életidőm – azt ölelem

s azokét, akikben lobogva ragyog a perc

időmbe olvadva, velem.

Tudom, hol tart a világ

merre jár fegyver, kolera, ínség

mit terített szét hatalmas tartományaiban

az önpusztítás

de szánni egyre kevésbé tudom

pucér lelkű gazdáit

kik a tejúton búgatják álomkocsijaikat

s onnan küldik a megsegítést:

levetett rongyaikat

elnyűtt ízlésük hulladékait.

Bizony, felhevült nyelvvel már alig tudom

kimondani az eszmék varázsszavát

mert bennem is oldotta e kor

rajongó indulatait

már nem fognak be az ideológiák.

A meghasadt atommal megfelezte magát

a végtelen idő

ki-be jár huzatos járataiban

a mester agyvelő.

Átszerkeszti magát, hogy kicsusszanjon

a mikroszkópok pillantása alól;

el kell rejtenie, mit csak az elme ért

míg nem a szív az alkotó.

Valami rendet celebrál a perc

mozdulataiban felemás hittel vacog a tudás.

Mit meg nem él maga, hamis

az eskü is árulás.

Bedeszkázott ablakain az ezredvég nagy pavilonja

vaksin figyel jövőnk felé

szűkölve szűkül, zanzásítja magát

egy kutyaólnyi foglalatba.

Fölöttünk cirrog, dorombol a kozmosz

nem éri béke porait.

1995

RÁKÉRDEZŐ

Ha rákérdeznél napra nap

miért mozog, miért zizeg

miként ragyog, sötétedik

a körülvevő s képzeted –

ha rákérdeznél napra nap

miért a szín s a színtelen

az elhulló s a születő

s miért ebben a végtelen –

ha rákérdeznél napra nap

a hold napot miért cserél

a föld a holdat mint fedi

mitől rajzik az éji ég

s hová bujdosnak fényei

csillagbogár szárnyon hova

zizeg az égbolt potroha –

ha mindent tudni értenél

s kérdeznél nap-nap új-megint

nem tennél félre titkokat

de nézegetnéd: ékszerész

ahogy vizsgálja ékkövét

csiszolva rajta folytonos

szorgalmát, és e szorgalom

betöltené az életét –

ha rákérdeznél napra nap

mitől lesz más az indulat

a szívverés, a ritmusod

mihez méri a tamtamot

a döbbenet, a nyugalom

hogy intonál az üstdobon –

ha megköszönnéd napra nap

hogy ez a játék befogad

hogy nyitja-zárja szemedet

a fény-sötét, és eleget

tapasztalhatsz, hogy magadat

kiteljesítsd és abbahagyd…

1995

DURUZSOLÓ KISFIAMNAK

Magzat (varrat)

magzat (varrat)

nem adhatlak a kudarcnak.

Tested testem folytatása

időd időm maradása

agyadban már csobog énem:

patakocska, szellem-éden.

Nem adhatlak senki másnak

csak a folyton-folytatásnak

jövő idő jelenének

csak az örök feledésnek

újrakezdő akarásnak

mit a világ sose láttat

sose mond el, sosem adja

szádba fújni –  ez a sípja

az ő sípja, neked fújja

minden újonc újrakezdő

dobogását, táncos, fényes

újrakezdő topogását

lábad elé neked fújja.

Ne körözz a feledéssel

ne körözz a jelenéssel

kis időknek kis kalitja

sose fogja pelyhes vágyad.

Áramlásod, áradásod

ne szorítsa be a térbe

a tenyérbe, a kalitba –

áradj át a végességek

végtelenbe tárt, igyekvő

ózontöltetű magasnyi

szabadságos kapuján át

szétterjesztett önmagadba.

Nem adhatlak senki másnak

csak a végtelen tudásnak

felfedező feledésnek

(bolygósodjanak a részek) –

magad légy a rend, a játék

különb, amit kitalálnék.

1995

ANNÁNAK SZÜLETÉSNAPJÁRA

MERÍTŐHÁLÓVAL, NEM PANEGIRISZ

Hogy mit keresünk itt a földön

és kit keresünk itt a földön

és mért keresünk folyton folyvást

miért lesünk ajtónyikorgást

és mi az öröm ami várat

ki lépi át belső szobánkat

a küszöbök kinek köszönnek

kik mennek el és kik is jönnek

és miért ez a ki-be járás

miért oly fontos ha kiszállás

ha átmenő időleges csak

mért tartanánk ha nem maradhat

s mért küldenénk mikor maradna

s ha elmegy mért zárjuk szavakba

hová is zárjuk ami elmegy

az emlékezet mindent elfed

ha megszökünk mért jön utánunk

hová tesszük mikor megállunk

és mit keresünk benne rajta

játékainkat ki akarja

ki akarja miért és meddig

hogy vele játsszuk végig ezt itt

és örül vagy elégedett-e

ha megtesszük amit szeretne

s ha megtesszük mért titkolódzik

mért esküszik ha folyton lódít

s miért kívánja hogy keressük

hogy magunkat vele szeressük

és tudakoljuk térdre hullva

hogy merre van a hadak útja.

És mit keresünk itt a földön

ha fentről méri mi kitöltsön

mért kölcsönöz ha visszakéri

mikor létünk neki tenyérnyi…?

1995

KÖLTŐ NEM ÁRULJA EL ÁRULÓJÁT,

MERT RÜHELLI AZ ÁRULÁST

Valami nagyon szemérmetlen abban

ahogy árul az árulás.

Pedig nem vagyok tapasztalatlan.

Mégsem segít a pillanatban

ha rám szakad a perverz röhögés

s hét és fél méteres bélrendszerem

vezekelve remeg

hiába tekeredek rá én

éles csontjaim foglalata.

Van valami szemérmetlen abban

ahogy kiröhög a megöklözött szívverés

a hasba rúgott ámulás

a tüdőn vágott köhögés

van valami szemérmetlen abban

hogy még a test is cserben hagy

akkor, mikor széthull a bent

szerkesztett rend

a míves ötvösmunka szétesik

és a szó nem talál magára

kellő megértést tanúsít

ott, ahol épp a megértés esik kétségbe leginkább

összeköltözik, összefekszik

a dolgok árulásával.

Mit is mondhatnál a szavak árulásáról

kinyilvánítójuk árulását követően

zsigerekkel kapaszkodó zuhanásban

érintetlen szavaiddal

szemelgetett szavaiddal

őrizni érlelt szavaiddal

mit is mondhatnál az árulás perverz pillanatában

anyádnak, testvérednek, barátodnak, szerelmednek

mit is mondhatnál az árulás szentségtörésében

a megnyilvánulás pillanatában

miféle kinyilatkoztatást

miről

hirtelen elhalt szavaiddal…

1995

MIKOR KIKÖLTÖZTEM VALAHONNAN

S BEKÖLTÖZTEM VALAHOVÁ,

AVAGY MIKOR KIKÖLTÖZTEM VALAKIBŐL,

S MÉG NEM KÖLTÖZTEM SENKIBE,

AVAGY AMIKOR ELÁRULNAK

ÉS ÉN KIKÖLTÖZÖM VALAHONNAN, VALAKIBŐL,

ÉS FORDÍTVA

Mindegy, mit nézel ablakon át:

a Szajnát, egy földutat vagy a mezőt…

Az ablakon túl van a világ

s te itt vagy az ablakon belül.

Célt téveszt, aki célra szalad.

Nem egyirányúak a dolgok.

Egyirányú csak a képzelet lehet

ha boldogtalan vagy ha boldog.

A kötelékek egyirányúak.

A hit-remény-szeretet

egyetlen szemvágásba tolja

a végtelent játszó kísérletet.

A gyávaság megannyi leleménnyel

kerülgeti a határokat.

Amit bejár közben: a senki földje

mely birodalmak felé mutogat.

A bír-ni, birtokolni-birodalmak

eladva,  kisorsolva, foglalatban.

Íme egy ékkő: senkié

mindent begyalogló nyugalmam.

És mindent elkerülő útvesztésem

csapásain (mert akad benne bőven):

utat járok egy képzelt egyeneshez

melyben feneketlen a kényem.

S jobb lenne másként, más helyütt

lehettem volna: másik?

Amíg a semmit figyeled

a világ átvilágít

1995

ELLENPÁROK

Ha tűz a vízzel nem pöröl

éj a csendet nem töri

fém az izzást kerüli

üveg nem dermed, hevül

víz forrásban nem zubog

szél nem hűti Dél hevét

láng nem olvaszt jegeket

mit beszéljek én veled

világra rontott árvaság

ha ellentéteid helyett

bezárod harcod kapuját?…

Békére mormoló ima

öreges rettegés napod

pedig minden ellenkezik

mikor kiáltja, hogy: vagyok!

Nem várja túlvilági csend

unalmát kő és rögdarab

virág sem tölti istenét

szavakkal arról, mi hogyan

következik, ha hervadás

matat tüzes szirmaiban.

Ha elpereg a mag, a kő:

már készül benne új idő –

eföldi, ide tervezett

visszatérését szervezi

s nem kérdezi: mivé leszek?

Az éden itt harcol veled

lábad alatt uralkodik

körötted tölti semmijét:

léggé szivárgó ihletét –

s föléd tornyozza szárnyait.

Itt munkál sokdimenziós

távlatokban, leheleted

vegyül vele, és sejtjeid

tölti táplálkozás gyanánt

cserélgeti magát veled

s te öröklétét kergeted

hogy jelenlétre váltanád.

Ellenkezz mindenekfelett

magaddal, békétlen hazug!

Éden helyett az édeni

jelenvalót éhezd, zabáld

és gyomrod mély áhítatát

figyeld! Az őszintébb ige

mint alaktalan álmaid.

Minden fontos és egy veled.

Részlet vagy, változó anyag.

Éhen nyivákoló agyad

nem szűkös képzet eteti:

étked a mindenség-falat.

Önevő, jámbor misztikád

kannibál-étvággyal harap

álom-asztalra álmodott

eszméket, titán terveket

szörnyeteg rendet, rendszerek

kínjába szervezett, csodás

jövő-kalandot, nincs-jelent –

pedig a jelen: csak a van.

A többi költött, nyugtalan

álom – riasztó ébredés

benne a halál, születés.

Én édenem, poklaimat

bejárni törekedj naponta.

Az legyen misebor és ostya

ami körém kerekedett

ami sírásra ösztönöz

és nevetésemet veszi

hullámoztatja létemet.

Szegezz naponta megfeszülni

és támassz fel újult napokra

töröld le újfent arcomat

írj rá új nekifeszülést

szellemem bárhogy riadozna.

1995

PRÓZA

Hétfőn helyettesítem magamat

kibúvót keresek hogy elbújhassak magamban

nem ízlik a házimunka az írás nem megy

leásnám magamat mélytudatomba

de nincs mélytudatom.

Kedden már könnyebb rám szakad amit elhanyagoltam

nincs döntéskényszer döntenek a dolgok

már megy a verkli morzsolja létemet

ha sikerül magamhoz lopok egy félórát-órát

s megkísértem alfámat-omegámat.

A szerda  áttetsző van benne szellem

lekerekítem hát amit muszáj

elbújok kitudni lebegése titkait s ha nem megy

kilevelezem magamból válaszaimat

hogy legyen mit félreértenetek.

A csütörtök alig áll a lábán

rohampozícióból vezénylem le dolgait

nincs hozzá sok közöm csak fegyelemre késztet

hogy minden megmaradjon a maga ütemében

s fejbe ne vágjon az elnapolás.

Van valami felmentő a péntekekben

látni a finis-táblát ahová bedöcög

nem érdemes lihegni minden elrendeződik

belefér ami benne lehet

beleférek elfér bennem a péntek.

Szombaton új élet új rabszolgaság

ez a vége nekem a kezdet

lábam körül bolyhos cicák bukdácsolnak gyermekeim

az ebéd a rend a tiszta ruha értem pöröl

nincs benne könyörület megértés lelki nagyság.

Jellegtelen vasárnapom elfogy ahogy elfogy

nem adatik benne felszállás nem adatok

magamnak semmi módon hadd fogyjon hadd fogyjon

nem nézek hátra rá se nézek

majd hétfőn helyettesítem magamat.

1995

KÜLÖN-VALÓSÁG

külön van a szék amin ülök

s külön vagyok én aki ülök

külön van a vers amit írok

és külön van a toll a papírok

külön van a szék meg a zene

bár mind a kettő velem lenne tele

és külön van a mező meg a tücsök

bár bennem ez a kettő közös csücsök

és külön van a van meg a lehet

és külön van mi már megesett

s ha befogadni képes vagyok

hát külön vagyok én aki vagyok

s bár gyűjtőlencsém görbe tükre

a befoghatót mind begyűrte

és kerekíti kerek képbe

de külön van a tükör képe

mert külön van a vers amit írok

attól amit meg nem írok

miként külön van a szék amin ülök

és külön vagyok én aki ülök

mert külön vagyok én meg a század

én nézem őt ő elfordulva lázad

és külön van a vers irodalom

és külön vagyok én aki írom

külön van a kultúra s a világ

a kulturált lét is külön van nahát

miként külön van az epe meg a vese

és külön van a hús meg a levese

hát külön vagyok én meg a titok

s csak kapuk vannak amiket kinyitok

1995

A KÖLTŐ VISSZAVÁGYIK A VILÁGBA,

A DOLGOK BELSEJÉBE, HOGY MEGTAPASZTALJA,

AMIT MÉG NEM FELEJTETT

Légy illetéktelen megint!

Terpeszkedd vissza tereid!

Szólj bele, ami nem ügyed!

Légy illetéktelen megint!

Fentebbről, honnan éberen

les egyszeműd, a Mindenek

arcnélküli totem-hite –

kerek világok intenek.

Ingerszegény e mostani

vidéki csend; a perselyek

nyitott száján filléreid:

rossz napjaid átpengenek.

Légy illetéktelen megint!

Szólj bele, ami nem ügyed!

Ne lesd, a gazda mint torol

S hogy retteg az alávetett!

Felejtsd a számtant: mit sem ér

ki mennyiért adta magát.

Krőzus vagy. Ingyen is tudod

felejteni a talmiját.

1996

KÉP-TELEN ÉLETKÉP

Kiszáll a képből valaki

beszáll valaki a képbe

nem kattintható el a gép

mert folyton szétrebben a téma

mert folyvást kilép valaki

mert folyvást belép valaki

fotózhatatlan életünkbe.

1996

SZAVAK NYÁRSON

Marinak kéne írnom

verseket, levelet nem

már soha nem lehet, mert

Mari nincs, csak bennem él

már Mari is én vagyok.

Paradox, hogy vagyok én

Mari is meg én is, biz

sok mindenki vagyok én

már régen, bennem él

és velem annyi sok más

értük van minden szent és

még szentebb beszédem. Így

eltitkolni tőlük nincs

mit, minek, hiszen tudják

mindazt, amit én tudok.

Felejthetetlen élmény ez

a létben, hogy mindnyájan

én vagyok.

1996

VAKFOLTOK

A boldogságot ismerem hiány az

a hiányról is ezt-azt megtanultam

a vágyakról is gondolhatnék egy s mást

a boldogságban még a vágy is ott van

és arról hogy mi mindent kell tanulnom

miről a könyvek oly ritkán beszélnek.

A boldogságról hát ritkán beszélek

(amit tudok a bőrömön tanultam)

hisz minden ami érinti hiány az

(a hiánnyal miért sebezzük egymást?)

beépített világunkban is ott van

hogy hol keressem újra kell tanulnom.

A meglévőből kell újjátanulnom

abban keresnem miről nem beszélnek

abban amit már régen megtanultam

más néven őrzöm álcázott hiány az

hiszen kisemmizzük belőle egymást

de közérzetünk mögött mégis ott van.

A mélyben és a felszínen is ott van

társak szeméből kell újjátanulnom

a tükrök síkjai visszabeszélnek

megkérdőjelezik amit tanultam

vakfoltok amik hirdetik hiány az

hiába állítjuk mögéje egymást.

Hiába takarjuk mögéje egymást

a hiány látomásában is ott van

rávesz hogy mindent újra kell tanulnom

örökös dolgok is visszabeszélnek

elkeverik amit már megtanultam

nem hasznosíthatom mert már hiány az.

A boldogságról is tudom hiány az

s hiába van hogy ezt-azt megtanultam

reménytelen hogy megtanuljuk egymást

hisz a hiány a másikban is ott van

nincs másik út mint újonnan tanulnom

abból amit a dolgok elbeszélnek.

A dolgok csak szándék szerint beszélnek

hát lesz mindig miről tudom hiány az

s mit sem segít hogy ezt-azt megtanultam.

1996

BOLYONGÁS I.

Bejárlak majd titeket is

– morgom – ahogy felnézek este

a januári csillagokra

akár a zempléni hegyekre.

Mert nem hiszem, hogy mind a látott

ne volna belakható egyszer

hogy turista- vagy fényvigyázó

lábaimon, vagy a szelekkel.

A képzelet megcsonkítatlan

spanyol lelkébe belegyúrva

a mindennapok, és valója

a valótlant magába oldja.

Hogy képzelem? – Minden egészen

megtörténik, mikor megélem.

1996

BOLYONGÁS  II.

Ott volna jó, ahol vagyok.

Ezt más pontjain a világnak

tisztábban tudnám.

Most vigyáznak

békétlen szomjúságaim

távlatok idekortyolása –

ott volna jó, ahol vagyok –

és rám szakad az égi vázlat

üres keretben ragyogok

csillogok csilló lámpalázat

tanulom magamat világgá

világrendszerbe szerveződöm

pályámon átkering a játék

statisztálnak a helyszínek –

micsoda örök utazásban

ülök a küszöbnyi világban:

lábamnál hűség, szívemnél szárnyalás.

1996

ÉGI FRESKÓ

Molnár Gézának

Szarva között Napot viszen

oldalában van a Hold

kettőezer éve is van

hogy ez a kép beomolt.

Csordultig a Tejút-rendszer

gyomrában a csillagok

nyüzsögnek, és emésztenek

időt, teret, anyagot.

Égi baktériumfelhő

sziporkázó csermelye

átragyog a kupolánkon:

szarvas testű Emese.

Szarva közül elgurult már

labdajátéka, a Nap

amit méhében megérlelt:

emberarcú pillanat.

Csodaszerek, csodaszavak

szarvas léptű látomás

szarvas-űző nyilazások:

hol van a feltámadás?

1996

VILLON NYAKÁBA VESZI AZ ORSZÁGOT

A táj, ahol sok barna festék

fittyent alá, és andalít,

bár angyalok szemük kilesték:

kié e szép kis gyarmat itt –

biz’ költőjének nem hona.

Lásd, mit sem árthat. Megtanít

szeretni Párizst Tours, Troyes.

Mikor születtem (azt mesélik),

állt itt a bál, s nem reggelig.

Jeanne d’Arcot vígan füstre tették,

s tartott a százéves kredit.

Mit kölcsönvettek, lenne mit

most visszakérni! Sors bona…

Lásd, mit sem árthat: megtanít

szeretni Párizst Tours, Troyes.

Hogy gazfickó barátok tették

tollamra lopva dalait

a nyomorúságnak, s az eszmék

ezért mutatják karmaik: