Finta Éva érzékeny, sokoldalú művész. Ért a zenéhez, jól rajzol és fest. Ám elsősorban és menthetetlenül költő. Olyan alkat, akinek élete átszivárog költészetébe, hogy aztán ott átlényegülve, megnemesedve hasson vissza mindennapjaira.
1978-ban diplomázott az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Rövid pedagógusi pálya után dekoratőr lett, jelenleg "főfoglalkozású" anyaként neveli két apró gyermekét.
1974 óta publikál, eddig két kötete jelent meg a Kárpáti Igaz Szó (Vállalkozás az örömre, 1979.), illetve a Kárpáti Kiadó (Idő - korongon, 1987.) gondozásában. Szülővárosában, Beregszászban él.

Félhomályban ülünk itt a kis lakótelepi lakásban. Áramszünet van, a csengőgombot is hiába nyomtam. Mielőtt kopogtam volna, akaratlanul is fültanúja lettem egy telefonbeszélgetésnek, a panelházak papírvékony falain, rosszul záródó ajtóin átszűrődött minden szó. Orvosi tanácsokat adtál, olyan szakértelemmel és meggyőződéssel, ami számomra meglepő. Tudom, férjed orvos, de benned honnan van ez a magabiztosság, felkészültség?

Szakértelem helyett mindössze empátiáról beszélhetünk. És talán arról, hogy a fontosnak érzett ügyek, jelenségek kedvéért összpontosítani tudom teljes energiámat és jóindulatomat. Feltehetően ezért voltam már gyermekkoromban is a család orvosa. Súlyos, mégis felemelő emlékeket hordok: anyám hosszú betegeskedése és az apám iránti vívódó, harcos szerelme, szüleim sorsszerű sorsa és a se vele-se nélküle balladás küzdelme. Emberformáló konfliktusaim belőlük táplálkoznak.

A könyvek, az irodalom adott-e valamilyen segítséget e konfliktusok feloldásában?

Kezdetben az olvasás menekülés volt a valóság megoldhatatlannak látszó problémái elől. Alighanem a szüleim is ezért bújták a könyveket. Ez akkor változhatott meg bennem, amikor rákényszerültem, hogy gondjaim magam oldjam meg, vagyis kamaszkorom idején. Drávai Gizella tanárnő és Horváth Anna szobrászművész meghatározó személyisége volt ifjúságomnak. Gizi néni akkor fogadott a szívébe, amikor megtudta, mit olvasok. Annától a képzőművészettel kapcsolatban kaptam elméleti és gyakorlati segítséget. Gizi néni meghalt, emlékét hálával őrzöm. Horváth Annával ma is meleg baráti kapcsolatot tartunk.
Első versemet tizenhat évesen, Váci Mihály és Veres Péter halálára írtam. Amikor Vácit megismertem - rácsodálkoztam a puszta tényre, hogy ilyen nevű magyar költő létezik - akkor az élet és költészet először találkozott bennem. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy a kettő egymással kapcsolatot tart, és itt nagy, hatalmas titkok feszülését éreztem. Váci hatalmas élmény volt, vetekedett az első szerelemmel. Szociális tájékozódásomhoz akkor ő adott kulcsot. Veres Péterben a parasztbölcset tiszteltük. Haláluk szíven ütött, végül versben oldottam fel a fájdalmat. Így kezdődött...

És a folytatás?

Az irodalomban József Attila költészete és emberi tisztasága a példaképem. A tökéletességet megkísértő emberé, a minden lehetségesre a legnagyobb felkészültséggel vállalkozó rendkívüli tüneménnyé, hitem szerint az egész emberiséget magában ringató csodafiúé.
Az én igazi vágyam azonban az a fajta teljesség, melynek csak része az irodalom vagy a művészet bármely más ága, hiszen általuk - bennük a teljes ember nyilatkozott meg, a megvalósulásra alkotott elképzeléseit mondhatja el. Az irodalom mégsem lehet egyedülvaló célja az embernek. Lehet mentsvára, búvóhelye, de akkor kiszorul az életből.

Verseidben az emberlét kérdéseit lényegükig lecsupaszítva, absztrahálva jeleníted meg. Azon túl, hogy ebben nyilván tudatos szándék vezet, gondolsz-e arra, hogy írásaid üzenete nem mindig hozzáférhető?

A költőnek minden korban ki kell mondani az igazat. Ahogy teszi, az már a kort, a társadalmat jellemzi és nem őt magát. A közérthetőség tehát nem lehet önmagában kérdés és cél, mint ahogy soha nem volt az igazán. Amennyiben mégis volt rá példa, azt történelmi, társadalmi indíttatás teremtette. Petőfi nyelvét is a kor alkotta. A zseni elfogadta, mert megértette az idő szavát. Ebben rejlik nagysága. XX. századi költőként Petőfi minden bizonnyal más igazságot keresne és másként, más nyelven fogalmazná meg. Alkotóként arra törekedtem, hogy sérelemmentes, teljesség - reményű lírával közelítsek létünk megismerése felé, a magam és közösségünk szellem-létét a lehetőségek, a felismerések örömének, az értékek felmutatásának kis diadalai felé kormányozzam. Hiszen olyan korban élünk, amikor a társadalom kudarc - élményei szinte sugallják az egyén számára a kudarc-látásmódot. Ezt én riasztóan destruktív jelenségnek érzem...
Az ember minden dolgában megméretik. A kis kudarcok puha fészket készítenek bennünk a nagyobbaknak, a kis örömök és győzelmek sűrűbben szövik alkatunk matériáját. Alkotóembernek minden jó, hogy tovább lökdösse. Az itt élő emberek tudnak rólam, kapok visszajelzéseket. Ez a fontosabb, és biztatásuk nekem elég.

Megkerülhetetlen a kérdés: alkotó terveid költőként, képzőművészként?

Segítsenek a Múzsák, mert ez éltető forrása létemnek! A másik: a család. Abban nekem kell erősebbnek lennem... Tervek? Nem él bennem számbeliség, se konkrét témakör, miről mennyit és hogyan. Vágyam, hogy minden élethelyzetben és életkorban sikerüljön a legtisztább nyelven elmondanom, amit érdemes. S hogy a szakma is hihessen nekem, tehessem azt világos, veretes formában. Egy új kötetre való anyag rég együtt van, tisztázásra, legépelésre vár. Amint ez meglesz, benyújtom a kiadónak, Lásd, a költészetről beszélek. Képzőművésznek ugyanis nem tartom magamat, hivatásosnak semmiképpen. Az, hogy én rajzolok és festek, számomra pót -öröm, s egyben igazi élvezet. Az ecsetet akkor veszem elő, amikor valamilyen okból nem megy az írás.

Az utolsó kérdés: milyennek látod a kárpátaljai magyarság jövőjét? Melyek legfontosabb teendőink a jövőformálásban?

Sorsunk a politika változásától függően sokféleképpen alakulhat, de ha tudomásul vesszük, hogy embernek lenni egyféleképpen lehetséges csak -, akkor műveltek és szellemükben rugalmasak is egyféleképpen lehetünk. Ha megtanulunk nem perifériálisan létezni, érezni, ha át tudjuk fogni önmagunkat, értelmünkkel és szívünkkel törekszünk a teljességre, akkor lesz helyünk az emberiségben. Ehhez kell, hogy legyenek jó szószólóink, akik nem sérelem - kultúrát, hanem élmény kultúrát tudnak teremteni, akik fel tudják térképezni múltunkat és meg tudják rajzolni jelenünk arcát. Az egységet, az összetartozást kell éreznünk és a célt, ami nem lehet más: csak előremutató. A fejlődés gyönyörű spirálisára kell itt mindenkinek felkapaszkodnia: városnak, falunak, intézménynek, családnak - és az egyénnek kiváltképp. De hát ilyen szószólói mindig is voltak ennek a vidéknek. Csak a fülünk nem bizonyult eléggé készségesnek. És a választás színvonala a mi színvonalunk is.