Minthogy január elsején született, még nem tudhatom, mit tartogat számára a 2019. esztendő, de azt igen, hogy szorgalmasan rakosgatta a jeleket az út szélére, hogy az őt követni szándékozók rátaláljanak a szavak dzsungelében. Negyvenöt éve írja verseit, melyek 11 verseskötetben elosztva jelentek meg, s megfejelte mindezt földijéről, a költő Sáfáry Lászlóról írott egyéni hangú monográfiával. Otthon már kijárt neki egy életműdíj, és egy nívódíj az Együtt-től, az itthoniak még adósok az elismeréssel, amit aztán ebben az esztendőben a József Attila díjjal teljesítettek.. Ha díjak nélküli életének volt is hiányérzete, nem korlátozta,  csakazértis írta verseit, mert nem tehetett mást, erre született. Summázva talán ennyi lehet elmondani költői pályájáról, ám tudjuk: a lényeg mindig a részletekben van elrejtve.

            A tavalyi, a 2018-as év nagyon gazdag volt számára. Az angyalokkal üzent első unokája, újból tanított, mert a szükség rákényszerítette, de örömét is megtalálta benne. Különleges író-olvasó találkozója volt Zalaegerszegen és Miskolcon, utóbbi helyen – részese voltam! - nemcsak megértett gondolatait ünnepelték, azokat tovább is gondolták. Megjelent két új kötete az utóbbi évek terméséből, s a daltulajdonos Dinnyés József elkészítette megzenésített verseinek gyűjteményét. A Dalolgatok című CD-t Sárospatakon mutatták be, az itteni szellemnek megfelelően nagy sikerrel és mérsékelt érdeklődéssel. Máskor ennyi elismerés és ünneplés több évre elosztva jutott neki, most egyszerre kapta a nyakába, de ez csak azt jelzi, hogy az univerzum kegyeiben tartja őt. Meg is érdemli, hiszen új versei nagyszerű költői pályájának különleges pontjait jelentik: az Ötkönyv tíz évig íródott, s annak árnyékában is születtek versek, melyekből szinte észrevétlenül állt össze talán legszemélyesebb könyve, A tékozlás genezise.

            Ez utóbbi a Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozat 275. darabjaként jelent meg Ungvár és Budapest támogatásával. Már ez is fontos adalék róla: anyanyelve tette őt a Szovjetunóban kárpátaljai magyar költővé, s majd négy évtizede Magyarországon élve sem feledte gyökereit. Könnyen megtehette mindezt, hiszen ott is, itt is öntörvényű, egyetemes költő volt, akit nem irányítottak sem országhatárok, sem változó politikai rendszerek, sem irodalmi szekértáborok. Ez is lehetne Ötkönyv, mert az öt ciklus egyenként tizennégy verse alázattal és gördülékenyen sorakozott be az adott cikluscím alá, mintha eleve így tervezte volna meg szerzőjük. Bizonyára van ebben is némi igazság. Az elme ugyanis akkor is végzi mérnöki munkáját, amikor látszólag inaktív – írta könyvének hátlapján. S lehetne a címe Angyaloskönyv is – a la Babits – mert, mint a korábbi Finta Éva kötetekben, ott vannak ebben is a beregszászi szobrász-keramikus Horváth Anna (angyalos) illusztrációi. Igaz, hogy mentora és barátnője már nem él, de az évtizedekkel korábbi képek hangulatilag fontos kiegészítői a verseknek. Ennek magyarázata egy hosszú barátság a múltban, sok-sok közös élmény a privát életben és a kultúra fogyasztásában – indokolta mindezt Finta Éva a kötet hátlapján.

            A tékozlás genezise kötetcím telitalálat, a frappáns címadás még mindig nagy erénye a költőnek. Az elmúlt 10 esztendőt átfogó versek tékozlóak, mert csak úgy, magasabb cél nélkül, spontán megszülettek, s mégis fontosak, mert egy élet eredői. Emiatt Finta Éva maga is gondolatai naplószerű gyűjteményeként tekint könyvére. Korábbi kötetek hagyományait folytatta a ciklusokkal, amivel az olvasó dolgát megkönnyítette. A krónikás vallomása a kortárs siralma a pusztulás miatt, a Passió annak részleteit rögzítette, az Angyaljárás és a Dalolgatok ciklusok darabjaiban keresi mindazt, amibe a lírai én belefogózhat, hogy aztán az utolsó ciklussal összegezzen: Ami megmaradhat.  A ciklusok azonban nem választják el egymástól mereven a verseket, a gondolatok átjárnak, a költő megszülető kérdéseire válaszolnak, vagy éppen egymással  vitáznak.

            Finta Éva éles és kritikus szemmel figyeli a világot, szűkebb és tágabb környezetét, de az nem véletlen, hogy a kötetnyitó versben Kárpátalját siratja, ahol a tragikus nyelvtörvény miatt

Kiürülnek a lélek bőségkosai

a kiskertek virágai elosonnak

viszik violás emlékeinket

a színekbe rejtett nyelv igézetét

átadják helyüket a pornak…

Kiürülnek

Széchenyi gondolatát a nyelvében élő magyarról kivetítette a nyelvet magas szinten használó  költőkre, s így vált helyzetrajza halotti beszéddé általánosságban, és konkrétan az elvesztett férj, Szabó István elsiratásává: Ímé az ember, aki VOLT, / és LENNI talán a legtöbb, mivel kiváltság... (Ímé, az ember) Ám a költői én nem éri be a veszteség felmérésével, felmutatja azokat az elnyert idővel és elnyert szabadsággal teljes példákat is, melyek ebben a helyzetben is megszülettek. Ezt hordozza a dr. Kováts Dániel születésnapjára írott verse:

Minden fosztogatásért lefokozásért megtörettetésért

Melyből szálegyenesen állt fel az ifjúi szellem

Melyből csaknem kiröpült a lélek büszke sasmadara

S azóta is ott köröz mementóként társként égi hasonmásként

És figyel mert a földi dolgok rendje bármikor megzavarodhat.

                                               Ó, semmi, gazdag évek

Mióta vállalkozott a költészetre – azaz az örömre - tudja: írástudónak lenni egyféle kiváltság, és annál is több: sors, még ha nagy árat fizet érte az, aki ezt magára vállalja:

tapló felett tüzet csiholsz

egy benzinkannán üldögél

minden szógyártó szenvedély

kirobbanó siker helyett

felperzseli az életed

            Az írástudókra

            Hogy ezt a költői hitvallását, azaz ars poétikáját nekem, irodalmi társalgójának ajánlotta, nagy megtiszteltetés, köszönöm.

            A Passió ciklus legfontosabb szereplője Szabó István: a címadó versben az utolsó út stációinak felidézésével tudatosította, hogy a test és a lélek útja egyszerre fejlődés- és szenvedéstörténet. S az elvesztett férj mellé felsorakozik az elvesztett barát (Ma útra keltek a vadludak),  vagy a számomra oly kedves Martinák János emlékére írott sorok:

   Ó, Isten áldjon! És a hegedű

szálljon veled, vibráljon át a téren

   az időtlenbe, a megérkezésbe,

   hol fájdalomtalanná lett a lét!

                                   Porhó

            A kötet hátlapján a költő szólt arról is, hogy Főszereplőim Angyalok. Nem kerestem őket, maguktól látogatnak. Az utóbbi időben egyre gyakrabban vannak jelen írásaimban, rejtettem vagy kiemelten. Az Angyaljárás című ciklus őket fogta össze. Az angyalok a Biblia és a wikipédia szerint  Isten teremtményei, Isten és az ember közötti szellemlények, akik több mindenre képesek, mint az ember. Finta Éva költészetében ez a metafora különleges szerepet kapott: a Mennybéli cirrogás részesei, az Advent hírnökei, akik feltűnnek a festményeken (Angyalmúmiák,  Angyal), szentek üzenetét közvetítik (Bong Bingen), kiutat kínálnak a magányból (Messzeségdal születésnapomra), az élet ajándékai:

picinyke rügyecském szerencsém

virágzó ágacskája fámnak

légy boldog légy tökéletes

a magad telességében kibontva

legyél, ami lehetni tudsz

ami belőled megszülethet!

                        Áldás

vagy közvetítők az univerzumban, akiktől kérni lehet:

Fiam táltos gyermek érik

szilaj kedvét tünde lángok

pörkölik rózsás virágok

s fogyó hold a bak jegyében.

                                   Fogyó hold

És ez a metafora fog segíteni neki a búcsúban is, hiszen Földi és éteri / egyszerre mint az ember / ki sorsát szenvedi (Angyal), bár ez a feladat még ennyi év távlatából sem olyan egyszerű:

Meg kell majd szüljem a létedet

versekké ha majdan engeded

ha titkod kibontod még nekem.

                                   Oltárodon

            Finta Éva számára nem könnyű a mindennapi élet, de a költészet révén elmenekülhet a maga teremtette világba:

Hóhérok közt dalolgatok

dünnyög velem kifosztott éden

még emlékszik rám ki vagyok

én nem tudom már csak megélem.

A népmesével indulok

ki a világba minden reggel

az út alattam nem fogy el

az éji álomból velem kel.

Bátor vagyok és álmodó

nem véd meg díj sem érdem engem

a tükör is csak játszogat

még tátong benne aki lettem.

Én még egységben élem meg

a létem mely akár egy dallam

megkomponált és végleges

hogy így legyek tagadhatatlan.

                                   Dalolgatok

A lírai én önfeledtségét hordozza a Dalolgatok ciklus, mely a kötet talán legszebb verseit tartalmazza, jóllehet ezek is telve vannak kétséggel, szomorúsággal, mégis Gyógyírások. Humorral, kibeszéléssel, álommal, megértéssel és megérzéssel ellensúlyozzák a racionális embert, akinek mindennapos szerepeiben olyan sok a küzdelem: hol tigrisek hol farkasok közt / ül a bárány (Fata-lista) s megteremtik számára az égi és földi menedéket:

Játszani járnak a kertembe a madárkák

égbeli küldöttek látogatása a röptük

itt szél szelídíti a nap melegét ahol állok

átfut a felhők égi dűnéire szállva

hoz nekem játszótársat a tél hidegéhez.

                                               Váltás

            Az utolsó ciklus, az Ami megmarad címűnek legtöbb darabja a Szabó Istvánnal folytatott végtelen párbeszéd része, hogy aztán megállapíthassa:

Pedig csak önmagadba ásott emlék

a látomása. Ne háborodj

se meg, se rajta. Emlék. Porló kövek.

                                               Porló kövek

Reményt sugalló az a felismerése, hogy a veszteségekben is erő rejtezik, mert a világ fényeinkkel van tele...(Hiánydal), s az ember egyediségében, a megtalált feladatban - a véges lét ellenére is  - ott rejlik a megújulás:

Vagyok, mint minden ember: egyszer

a végtelen spirálján vegyszer

génláncom titkos kód és fegyver

az időt vívom meg ezekkel.

Miként a nagy galaktikákban

elnémult jelrendszer a szájam

arcomat elmúlásra szántam

az idő végtelen tavában.

                                               Kisded világ

A tékozlás genezise című kötet egyszerre folytatása és megújítása Finta Éva eddigi költészetének. Változatlanul legfőbb témája az ember, ám az évek múlásával, a személyes veszteségekkel az élet-halál kettősségéből az utóbbi nagyobb súlyt kapott verseiben. Nagy bátorsággal azért merészkedett ki a köztes tartományba, a metafizikai valóságba, hogy a realitások szűkülő terét kitágítsa.

            Bár a versek nagy részét első olvasóként korábban ismertem, a kötetben mégis olyan egységgé álltak össze, ami számomra is meglepetés. A tékozlás genezise darabjai azt bizonyítja, hogy Finta Éva költői életműve szerves, versei összefüggnek egymással, mert mögöttük ugyanaz a lírai én található. A látványosan kimunkált költői képek egyszerre hordozói a kitárulkozásnak és a titoknak. A gondolatritmusra épülő szabadversek – melyet itt ritkán tört meg az időmérték, vagy kötött strófaszerkezet –, mély gondolatiság, letisztult filozófia hordozói. A természet gazdagsága itt is példatár számára, és időnkénti játékosabb nyelvhasználatával is a magyar nyelv melletti elkötelezettségét húzza alá. Bár minden költeménye egyféle önvallomás, ez a folyamat talán személyesebbé is vált azáltal, hogy több a kötetben az ajánlás, mint ahogyan eddig megszokhattuk.  S ha a nagy mű árnyékában ilyen kötet születhet, milyen lehet a nagy mű?

            Az Ötkönyv az eddigi költői pálya csúcsa, annak megkoronázása. Benne olyan tartalmi és formai magaslatokra jutott a költő, ahova kevesen tudják játszva követni. Nem azért, mert érthetetlenek lennének a versei, hanem mert olyan sok rétege van minden egyes darabjának, melynek megfejtésére kevés az emberi élet. Igaz, sokat segít a költő annak, aki érzi-érti őt, de ez a tudatosan megkomponált verseskötet nagy kihívás elé állítja olvasóját.

            Az öt ciklusban öt konkrét személy: Legeza Ilona, Dobai Péter, Sylvia Plath, Ted Hughes, Marie Sklodovska élettörténetét idézik meg a versek, akiket nem árt ismerni a gondolatok követéséhez. A második réteget maga a költőnő jelenti, emiatt Ködöböcz Gábor kettős portréknak nevezte a ciklusokat. Ám olvasás közben az is kiderül, hogy újabb és újabb jelentések csatlakoznak az elsődleges értelemhez, mert ennek a kötetnek az értelmezési tartomány nagyszerű kiszélesedése a legnagyobb titka. Meg a formai újítás, hiszen a megszokott – és a kötetben uralkodó - szabadversek mellett megjelentek Finta Éva költészetében az esszéversek, ami a narráció lehetőségét az epika irányába tolta el, s időnként a kötött formák is újra feltűntek. Ám ez a verselési, műfaji sokszínűség nem öncélú, a gondolatok kibontását szolgálja.

            Legeza Ili közös barátunk volt és marad, akit mindketten csodáltunk: felnőttként elvesztette látását, de vakként is többet érzékelt a világból, mint az átlag emberek többsége. Finta Éva számára többet is jelentett ennél, hiszen gyermekkora nagy hatású tanára, Legeza Gizella váratlanul előbukkanó rokonaként megidézte számára a boldog aranykort. Számára Legeza Ilona lett a szépség és a túlélés bajnoka, akinek belső világának képei haláláig életének kincsei és veszedelmei voltak. Legeza Ilona könyvtárosként a Szabó Ervin Könyvtár honlapján futó könyvajánlásaival nem csak kollégái tájékoztató munkáját könnyítette meg, remek összefoglalásaival életet lehelt több ezer  irodalmi alkotásba, az örök értékekbe. Finta Évának pedig – aki múzsává írta  – megteremtette annak a lehetőségét, hogy modern ismeretterjesztőként összekapcsolja a művészeti ágakat a tudománnyal, a filozófiát, a pszichológiát az irodalommal és a festészettel, melynek színes példáit könnyű kézzel hívta meg egyre jobban elszürkülő világunkba. Jól érzékelte, milyen nagy szükségünk van rájuk...

...Odafent a galaxisok nagy surrogással

Verik magukat az űr hasadékaiba

Idelent látó-vak egyaránt tapogatva halad

Neszezések képek érintés-mozdulatok

Térképére feszítve a külvilág

Látó-vak egyenlő eséllyel toporog

Az utca és  az utak elágazásaiban

Körben foglalat idegenség

Körben gesztenyeburok-élet

Csak mi kívülről nem mint a gesztenye

Mi kívülről letapogatva Braille-jal

A néma és vak világ érintéseiben

Két tépőzár közé szorulva

Kerülgetjük az eltévedt utakat

A kijelölt zugolyok barátságtalan gravitációját

Égi habokra hasalt angyalok árnyéka alatt.

                                               Botorka

Dobai Péter a kortárs magyar irodalom jeles alakja. Érettségi után tengerészként járta be a Földközi-, a Balti-, és az Északi-tengert, majd olasz és filozófia szakos egyetemi végzettséget szerzett. Íróként, költőként, dramaturgként színes életpályát járt be, s az olasz nyelv, Róma szerelmese. Feleségével (Máriaság) együtt régi és bensőséges kapcsolat fűzi a lelki-társ költőnkhöz, így hát nem véletlenül lett a második ciklus névadója és megszólítottja. (Quo vadis Domine, Minden jónak hajó a vége) De talán éppen tőle rugaszkodott legmesszebbre a lírai én, a kortárs alkotók (Horgas Eszter, Cseh Tamás, Latinovits Zoltán) segítségével olyan tartományokba juthatott, amelyekben önmaga kérdéseire is választ találhatott.

Most már én játszom a világgal

Meggyújtom és lekapcsolom

meggyújtom és lekapcsolom.

Ki néz be az ablakomon

ki néz be az ablakomon?…

A hegyen áll a horizont

onnan lököm le versemet

alábukik akár a nap

átlépi a határokat

nem úgy a fenyő meg a házak

ők nem mozdulnak sem a bokrok

a repkény is csak csordogálgat

zöld folyondár téglafalon

a repkény is csak letapad

akár a gondolat nyomán

a szavak és a mondatok.

Mozart is így mereng velem

míg felhőt gyújt a Requiem. 

                                               Hegyekre látok

Sylvia Plath a modern amerikai-, Ted Hughes az angol irodalom reprezentánsa, házasságuk tragikus története inspirálta a harmadik és negyedik ciklust. Ezekben a versekben sok az életrajzi adat, hiszen ők a magyarok előtt kevésbé ismertek. A lírai én számára segítségükkel alkalom adódott kétségei és félelmei kifejtésére. Szokásához híven nem ítélkezett, a tények felvillantásával késztette olvasóit továbbgondolásra. Ám mindezek őt nem nyugtatták meg.

Mnemoszüne pillantásával átfed

Átfolyik rajtam a felejtés vize is

Mintha szememből dőlne a könny

S átvágna arcomon sós áradása

De nem – ez a fel nem tárás végtelenje

A bezárt lélek világában elrejtett örökkévalóság

Miért is idézzem fel a hiány tünékeny mosolyát

Nem kerül meg nem bújik elő

Mnemoszüne áll előtte rátapadt tenyerekkel

Nem adja nem engedi át

Vigyázz szól

Emlékeidben ott lapulnak az örömök is

Ha feltámad ízük

Ugyan hova lesznek eltékozold éveid

Hová az örömtelenség

Hova a remete lét

S lelked felszálló énekesmadara

Merre repül majd

Mikor nem hívják égtájak tenyerek…

Nem szabad az út az emlékezés felé

Halott örömidők halmozzák ösvényeit

Pedig az öröm mindig engem választana

Csak ne kéne emlékezni a fájdalomra.

                                               Mnemoszüne pillantása

Az ötödik ciklus - Marie könyve – a kedvencem. Nemcsak azért, mert én adtam kezébe a folyamatot elindító Eva Curie édesanyjáról írott könyvét. Ifjú koromtól kedvenc hősöm, egyik példaképem Maria Sklodowska, akit Madam Curie néven ismer a világ. Mai napig az egyetlen nő, aki kétszer is elnyerte a Nobel-díjat. Bölcsészként természetesen nem erre aspiráltam, életpályája volt rám nagy hatással... Finta Éva igazán ebben a ciklusában tette hangsúlyossá a könyv legfontosabb alaptémáit: hogyan lehet az alkotó nő és az anyaság szerepét összehangolni, milyen lehetőség jut a nőknek ebben a férfiközpontú világban, milyen szerepük van a földhözragadt életben a magvas gondolatoknak, mennyire örökök az esztétikai kategóriák?! Ez a rész már csak nagyívű esszéverseket tartalmaz, de még ezekkel is csak részletekben juthatott el a lírai én mindenre ki sem terjedő válaszokhoz.

… Az ember elszédül az örömök laza girlandjai alatt

ám ez a szédülés múlékony, orgonaillat, jázminillat

váltakozó virágzásillat

ami átfúrja a mellkas fehér porcelánját a szegycsont alatt

még apró foltot sem hagyva a jelenség nyomán

csak úgy átlehelődik a lüktető húscsomón

a vörös, száguldó csermelyeken

a vérereken, miként zöld fűben a kristály patakvíz

és viszi az élet megszerzett zsákmányát:

örömöt, erőt, telítettséget

hogy majd szétfusson, elcsillapodva

s patakvíz módján átitassa a környezőt:

szöveteket, sejteket, molekulákat, atomokat

azzal a tudással ízesítve a létezést

hogy lenni adomány

a várakozás felkészülésében hiszen már ott már ragyog a megvalósulás

az ajándék, a jutalom...

                                               Marie haldoklása

De ahogyan Marie-t a polóniumnak köszönhető látható sugárzás már életében kiemelte a földi kisszerűségből, úgy emelte a költői én egy új dimenzióba Marie Sklodowskát ezekkel a versekkel. Kései igazságszolgáltatásként születésének 150. évfordulóján… 

            Az öt ciklus végére érve örömmel konstatálhatjuk, hogy ebben a Finta Éva kötetben újból megjelent a poéta doctus, aki láthatatlan védőhálót feszített az olvasó alá műveltségének egyedi és mégis univerzális elemeiből. Megjelent a festő is, aki már régen nem gyakorolja ezt a mesterségét, de képi látásával, gazdag színeivel új világokat fedeztetett fel velünk. S megjelent az ember, a kíváncsi nő, aki éles kritikával és nagyfokú empátiával szemléli a körülötte lévő világot. Mindezek összhangjából alakította ki új kötetét, amivel önmagának is feladta a leckét: hogyan lehet továbbmenni ezután?!Hát ezen eltöprenghetsz egy ideig, Barátném!

            Az elmúlt 15 évben igazi és botcsinálta fintológusok nőttek ki a földből, hogy értsék vagy félreértsék sorait, nincs már szükség a magamfajta műkedvelőre. De kisunokáim grafomániás nagyanyjaként ezután sem fogok leszokni Finta Éva élveboncolásáról, kapcsolatunk erre inspirál. Másfél évtizede alakuló barátság-szimfóniánk mára igazi reneszánsz építménnyé vált: meghatározó pillérei róla szóló alapkönyveim – Finta Éva negyedszázada, Éva könyve, Közös pontok a számegyenesen -, melyeket a melléktémákkal, remélem, tovább színesítettem. Mindezeket természetesen közös élményeink, személyiségének varázsa és versei táplálják, ami engem is megemelt: írástudóvá tett, bár én nem élem azt a szerepet, mint ő, csak játszom azt. Amikor ugyanis Finta Éva felcipelt a hátán a Parnasszusra, szétnéztem, aztán faképnél hagytam, hogy visszatérjek saját közegembe: az értéket kutató és közvetítő tanár szerepébe. De jó volt vele szárnyalni és fennállása sorsfordító évfordulóján ezért az együtt megtett szép útért így mondok köszönetet.