Mikor elindultam Beregszászba, még nem nagyon értettem a rendezvény
lényegét. Bennem összemosódott egy kortársaim szervezte másik eseménnyel, a
XI. Együtt Írótábor, a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok
rendezvénysorozatával. Nem kell ezen csodálkozni, szülőföldem irodalmi
megnyilatkozásaiban igen, rendezvényeiben nem nagyon veszek részt. Nem
lehetséges a sokféle párhuzamosság egyetlen életidőben. Ezért egy ideig az
volt a téveszmém, mégsem komoly a meghívás, hiszen a Facebook napról napra
értesített szöveg- és képanyagával írótársaim mozgásáról: író-olvasó
találkozókról, rendkívüli irodalmi órákról az iskolákban, könyvtárakban.
A meghívás azonban komolynak bizonyult. Levélváltások, szervezési kérdések
pontosították az úticélt. Acélparipám kissé öreg, de tűrőképes, menetre
kész, mint gazdája. Megterveztem az optimális útvonalat, határátkelést, hogy
fájó derekamat minél rövidebb időre tegyem próbára, és ehhez megkaptam az
égiek segítségét is. Eltávozottaim angyali kara folyamatosan új tagokkal
bővül, rájuk lehet számítani, ők aztán tudják, mennyi fér bele nálam!
A Makkosjánosiban kijelölt szálloda mutatta: a komoly elgondolások komoly
lehetőségeket takarnak. Vendégtársaim névsora is ígéretesen hangzott, hiszen
a Kárpát-medence nagyobb merítésben prezentálta és reprezentálta küldötteit,
s egyben új arcokkal, nevekkel is megajándékozott. A megnyitón derült fény
aztán mindarra, ami bennem elcsúszott magyarázattá vált: a Kovács Vilmos
Irodalmi Társaság fiatal tehetségeinek meghívottjai vagyunk az I.
Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok rendezvényeire.
November 29. volt, szerda. Az ősz utolsó két napja nyálkássá, vizenyőssé,
harmincadikára esőssé vált. Meleg, fény, jókedv, étel, társaság feledtette a
kinti nyafka világot. A megnyitóra a beregszászi Európa–Magyar Házban került
sor. Illusztris vendégek mondtak köszöntőt, gratuláltak a szervezőknek:
Babják Zoltán, a város polgármestere, Beke Mihály András Magyarország
Beregszászi Konzulátusának képviseletében, Vári Fábián László költő, az
Együtt alapítótagja és szerkesztőbizottsági elnöke, Csordás László
irodalomtörténész, a KVIT elnöke és mások. A III. Internetes versmondó
verseny eredményhirdetésével, videók megtekintésével zárult az ünnepi
megnyitó, melynek háziasszonyi teendőit Shrek Tímea látta el. A program az
esti órákban a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán
irodalmi társalgással folytatódott. Bemutatkozott az Erdélyi Magyar Írók
Ligája, az élőbeszédben leginkább E-MIL-ként emlegetett írócsoportosulás,
melynek alapító tagja és első elnöke a 2012-ben elhunyt Fodor Sándor író
volt. Az a Fodor Sándor, kinek könyvtáram egyik legdédelgetettebb könyve, az Egy
nap – egy élet c. vallomásregény másodszor is
kincsestárába került, dedikálva, az író tulajdon kezéből, még Szigligeten, a
Magyar Írók I. Világtalálkozóján, 1992. augusztus 17-én.
A fórumot Demeter Zsuzsa, Serestély Zalán és Papp Attila Zsolt mutatta be
Lőrincz P. Gabriella moderálásával. Az irodalmi társalgás Nagy Zsukával,
Varga Melindával, Oláh Andrással és Végh Attilával folytatódott, Marcsák
Gergely volt a moderátoruk. A szerzők beszéltek irodalmi munkásságukról,
felolvastak verseikből. Ezt követően a főiskola két külön teremben
biztosított helyet a műhelymunkáknak.
Harmincadikán kirajzottunk, ki hova kapott meghívást. Én harmadmagammal,
Győrffy Ákossal és Farkas Wellmann Endrével a Nagyberegi Református Líceum
zsibongójában, népes közönség előtt mutatkoztam be a diákoknak. Gálfi Dezső
tanár úr vezette a beszélgetést. A líceum különleges szépsége kívül-belül
elvarázsolt. Évtizedekkel korábban jártam erre. Mára minden megújult, és
egyfajta ünnepélyes eleganciával ragyog.
Estére nem maradtam. Be kellett osztanom teherbírásomat, így jobbnak láttam,
ha a délután folyamán hazafelé fordítom a szekerem rúdját, akarom mondani:
az autóm orrát, kormányát. Le kellett hát mondanom azt a különlegesnek
ígérkező esti programot, melyre a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház
épületében került sor Farkas Wellmann Endre és Marcsák Gergely előadásában A
római disznó monológja címmel. A költő azonos című
kötetének szerepverseit ismerhette meg a közönség a szerző előadásában és
Marcsák Gergely zenei kíséretével.
Csütörtöki ebédünket a Szojuzban fogyasztottuk el. Egykor itt, a Macsolai út
végén kereskedelmi lerakatok álltak. Most nem nagyon nézek körül. Az eső
idegesítően csapdos, a bejárat melletti gigantikus Lenin mellszobor
mindnyájunkat elképeszt, kollégáim fényképeznek, fényképezkednek, ugratják
egymást. A történelem elmúlik, a korok, korszakok váltogatják egymást, néha
vissza is térnek. Mit lehet ehhez hozzátenni? Hogy a fiataloknak egészen
mást jelentenek az egykori szocialista rekvizitumok, a nagy szovjet
birodalom egykori relikviái, mint a korombelieknek? Hogy ez ma már csak egy
jópofa játék, hecc? Nekem is csak a mulandóságot igazolja a környezet. Mint
ahogy a nagyberegi, reformátusok által birtokba vett és bámulatosan
felújított, meggazdagított egykori iskola, ma líceum. Írótársaim nem nagyon
tudják értelmezni a vallási attitűd ilyen átfogó jelenlétét a megújult
intézményben, hiszen nem is oly rég, alig harminc éve még kötelező
ateizmusban éltek a települések, a hivatalos fórumok. Iskolásként minden
egyházi ünnepen vasat, papírt gyűjtöttünk, vagy az udvart takarítottuk.
Sepregettünk húsvét vasárnapján fehér térdzokniban, ünnepi ruhában, titkosan
összemosolyogva. A tanárok névsort olvastak, kötelező volt a megjelenés.
A változás önmagában nem jó és nem rossz. Mégis kap előjelet, üzenete van.
Az egykori törvényszék épülete, mely annyi mindenre emlékezhet, a
tetőszerkezetéből kifűrészelt gerendákra is például, mikor laktanyaként
üzemelt, most szebb, mint valaha. Az objektumok részleges feldíszítettsége,
gazdagsága a bőség üzenetével áll előttünk, de a szellem nem mindig tudja
átjárni a vaskos falakat. Kevés ennyi kultúrára éhes, alkotni képes magyar,
hogy a „szellem napvilága” is felkerüljön minden homlokzatra.
Elmúlik és megújul, elhal és újjászületik, letérdel mellénk és mi
odaguggolunk hozzá, mert ő az Idő. A születés és elmúlás, a volt, a van és a
lesz. Nem ismerem fel a várost, csak ami régi benne, csak ami kopott, amin
még rajta egykori ízlésvilágunk málló vakolata, festékmaradványa. A
felújított, terjeszkedő épületek, utcarészletek egyenként válnak le a
történelemről. Akik ma élik ifjúságukat, ők erre fognak emlékezni néhány
évtized múltán hasonlóképpen. Akik folyamatában élték meg a változást, nekik
talán fel sem tűnik. A Mozi utca 43. számú ház sem, ahol egykor Drávai Gizi
néni parasztbarokk otthona állt.
Öröm is, hála is van bennem. A fiatalok között saját életidőm elég távolról
integet. Civil eszmecseréikben idegen maradok. Esszük a bitang jó ebédet a
Szojuzban. Felbukkan Nagy Tamás, kedvesen megáll előttem. Ez a második
találkozásunk, másodszor vagyok a vendégük, összetartozunk. Puszit kapok.
Ragyog rám az ifjú ember szeme, mit mondjak: kitüntető. Érzem, hogy
otthonosságom visszatér. Nem a házak között, az utcákon, épületekben: ebben
a sorsára fenekedő ifjúságban fogom megtalálni, akiket most tanulok.
2017. 12. 09.
Sárospatak
Megjelent:
http://kvit.hu/finta-eva-magyar-irodalmi-napok-karpataljan-avagy-ket-nap-vendegsegben-szulovarosomban/
