Finta Éva Beregszászban született, a helyi 4. számú Kossuth Lajos középiskolában érettségizett, majd az Ungvári Állami Egyetemen szerzett magyarnyelv- és irodalomtanári diplomát. 1990-ben áttelepült Magyarországra. Jelenleg Sárospatakon él, az egri Eszterházy Károly Főiskola Comenius Karán tanársegéd. 1990 óta a Magyar Írószövetség tagja. 1971-ben kezdett el publikálni. 1979-ben jelent meg első verses füzete Vállalkozás az örömre címmel. További kötetei: Idő – korongon (1987), A lét dicsérete (1991), Párkák (1993), Földközelben(1993), Vissza a vízöntőbe (2007), Szapphó a szirten (2010), Örök partok (2013).

– Mi volt az első kapcsolata a költészettel?
– Már általános iskolás koromban minden műfajt olvastam, csak „fércművet” nem. 12 évesen osontam be a felnőttek városi könyvtárába, ahol Svéd Piroska (akkor még nem ismertem, csak visszamenőleg azonosítottam be) tájékoztatott, hogy 16 éves kor alatt nem fogadhat taggá, én pedig azt füllentettem, hogy nemsokára betöltöm a tizenhatot. Mivel nem tágítottam, azt javasolta, tegyünk egy próbát. Amikor nekiestem az ismeretlen könyvtár végtelen polcainak, azt sem tudtam, hol kezdjem. Nagyon érdekelt a művészettörténet, a régi korok megfejtetlen titkai, így lecsaptam egy Egyiptomról szóló albumszerű, gazdagon illusztrált könyvre, amely a piramisok rejtélyeivel foglalkozott. Eredetileg egy könyvet engedélyezett a könyvtáros, én azonban egykettőre megraktam az asztalát. A második könyv már szinte oldalba döfött a polcról. Váci Mihály: Szegények hatalma. A címe meghökkentett. Nem egyezett a tapasztalataimmal. Meg kellett néznem. Így derült ki, hogy ez verseskötet, méghozzá kortárs szerző írásaival. Nekem a költő olyan valaki volt, aki már nem él. Ezt sem hagyhattam ki. A harmadikra viszont nem emlékszem. Az valami csalódás lehetett, nem egyezett az elvárásaimmal. Még aznap délután a könyvtárból magyartanárnőmhöz, Drávai Gizellához igyekezve értesültem arról, hogy én valami különöset tettem. Vácinak ugyanis akkor volt fönn a Napja, Gizi néni levelezésben volt vele és feleségével, Juhász Máriával. Négy év múlva a Gizi néni házában találkoztam Máriával, aki a későbbiekben barátságába fogadott.

- Ki volt a mentora? Kik a kedvenc szerzői?
– Ily módon tekinthetném Drávai Gizellát mentoromnak, de nem volt az. Nem olyan értelemben, ahogyan azt versíró tevékenységemmel össze lehetne kapcsolni. Én néhány évig Gizi néninél laktam, aki édesanyja halála után magára maradt. Megkérte a szüleimet, leginkább apámat, akit gyermekkora óta ismert, hogy esténként a Munkácsi utcából iskolatáskámmal sétáljak át a Mozi utcába, és aludjak nála, mert félt egyedül. Külön szobát kaptam, ami otthon nem volt megoldható, és egy sereg új arcot, az ő baráti társaságát és növendékeit. Bár ebben a házban egyébről sem volt szó, mint irodalomról és a művészetekről, nekem semmi eltökéltségem nem volt az írásra nézve. Jó dolgozatokat írtam. Mindig fel kellett olvasnom az osztálynak.
Amikor kilencedikes korom táján írni kezdtem, naplót szerettem volna vezetni. Nem ment. Megértettem, hogy az emberrel ritkán történik említésre érdemes dolog. Viszont voltak ötleteim, gondolataim, valami, ami nem cselekményes, mégis szeretném, ha nem felejteném el. Punykó Máriától kaptam az egyik születésnapomra egy szép kis noteszt két nagyszerű mottóval a belső oldalán, amivel nekem akart üzenni. „Naggyá nem lenni – gyalázat. / Mind naggyá legyetek!” – szólt Jevtusenko versüzenete. Ebbe a noteszba kezdtem bejegyezgetni előbb életem jelentéktelen kis eseményeit, majd nagyon gyorsan áttértem a gondolatközlésre. A versformát már a gondolat maga találta meg. Rájöttem, mennyi ügyetlenkedést spórolok meg, ha formát adok a gondolatnak.
A költészet nekem ma is József Attilát jelenti, a költő személye, fogalma a kortársaimat határon innen és túl. Leginkább élő kapcsolataimat, melyek változó intenzitással vonzzák be életembe és olvasmányélményeimbe Dobai Pétert, Tóth Krisztinát, Sumonyi Zoltánt, Kányádi Sándort, Serfőző Simont, Bíró Józsefet, Vári Fábián Lászlót vagy éppen Lőrincz P. Gabriellát. Valójában nem lehetséges felsorolnom mindazokat, akik nap mint nap megtöltik életemet szellemi és emocionális élményekkel, odakötnek az irodalmi élet valóságához.

– Sok tekintetben ma nem értékeljük kellőképpen Drávai Gizella munkásságát. Keveset beszélünk arról, hogy bizonyos értelemben, jóval a Forrás előtt, ő is működtetett egy stúdiót, de legalábbis fontos szerepet játszott az irodalmat kedvelő beregszászi fiatalok közösséggé formálásában. Erről mit tudna nekem mondani?
– Gyorsan felejtünk, és nem egyformák az emlékeink sem. Irodalmi stúdió elsőként Beregszászban működött, a hajdani Vörös Zászló szerkesztőségében. Drávai Gizella alapító tagja és működtetője is volt. Mikor stúdiótag lettem, akkoriban már Balogh Irén szervezte az összejöveteleket, Gizi néni inkább csak megfigyelőként és aktív érdeklődőként volt jelen. Számomra a beregszászi stúdió jelentette a pezsgő szellemiséget és a csoportos munkát, mely valóban felgyorsította fejlődésünket. Hogy ki volt ötletgazdája annak a mechanizmusnak, melynek értelmében egy-két havonta úgy jöttünk össze, hogy előzetesen postai úton megkaptuk bírálatra a verses szövegeket, melyeknek szerzője rejtve maradt, s melyeket ezt követően együtt és külön-külön is szétszedtünk, véleményünket szabadon kifejtettük, hogy végül a szerző, magát felfedve, védekezzen vagy megköszönje az észrevételeket, azt nem tudom. Ennek a stúdiónak másik nagy erénye a tagok közötti meglehetősen nagy kor- és „rangkülönbség” volt. Kezdők és érdeklődők is látogatták, de a stabil magot a már publikálók jelentették. Kevesen emlékeznek például Netrufál Annára, Demjén Miklósra. Balogh Balázs, az újságíró, ki apánk lehetett volna, is megfordult közöttünk. Ferenczi Tihamér és Kecskés Béla is közénk tartozott. A képzőművészek is lelkesen látogatták a rendezvényeket. Gyakran volt jelen Horváth Anna, Kádas Kati vagy Koszták István. Az én időmben már egészen nagy csapattá lettünk. Balla D. Károly, ha tehette, meglátogatott bennünket Ungvárról. Az ő és Balla László kezdeményezésére született meg az ungvári József Attila Irodalmi Stúdió, mely létszámában kiterjedtebb, tartalmában protokollárisabb lett. Az a szabadság, amely inspiratív térben mozgatott és bontakoztatott ki bennünket Beregszászban, itt hervadásnak indult. Más tekintetben viszont megnövelte a publikálásunk lehetőségeit. Valójában ezen a fórumon mutatkozott meg azoknak a hiánya is közülünk, akikkel a korabeli hatalom és politikum konfliktusba keveredett. Balla László megpróbálta áthidalni az egyre merevebbé váló távolmaradását olyan fiatal tehetségeknek, mint Vári Fábián László, Fodor Géza, de ez nem hozott igazi sikert. A fiatalok bizalmatlansága és a fórum elvárásai tőlük összeegyeztethetetlen érdeksérelmeket jeleztek. Azért alkalmanként születtek átmeneti megoldások, és a Kovács Vilmos-tanítványok írásai is egyre gyakrabban jelentek meg a Kárpáti Igaz Szó által létesített publikációs fórumokon. Ekkor már a hetvenes évek második felében jártunk.

Bizonyos értelemben szerencsésnek mondhatja magát, hiszen sok pályatársával ellentétben a szovjeturalom alatt is publikálhatott, sőt kötetei is megjelenhettek. Milyen viszonyban állt a két kárpátaljai irodalmi stúdió tagjaival?
- Vannak félreértések, melyeket szeretnék eloszlatni. Csak annyira vagyok szerencsés ez ügyben, mint Füzesi Magda, Ferenczi Tihamér, Demjén Miklós, Horváth Sándor, Imre Sándor, Kőszeghy Elemér, Balla Teréz, Dupka György, Fodor Géza, Horváth Gyula, Nagy Zoltán Mihály, Tárczy Andor stb. Fontos neveket hagytam ki a sorból, olyanokét, akik különleges helyzetben voltak pozitív vagy negatív értelemben. Balla D. Károlynak nem kellett megküzdenie a publikálásért, mint ahogy édesapjának, Balla Lászlónak sem, vagy egészen más módon. A Kovács Vilmos-féle konfliktus már javában lezajlott; akik büntetésbe kerültek, lassan elkezdődött csendes rehabilitációjuk. Itt konkrétan Vári Fábián Lászlóra gondolok. S. Benedek András helyzete volt a leginkább stagnáló. Nem lehetett véletlen, hogy végül Magyarországra távozott, rövidre szabott életét itt élte és fejezte be, meggyőződésem szerint sok-sok veszteséggel, a meg nem született alkotások, munkák hiánylistájával. A kárpátaljai irodalom, minden széthúzása, belső konfliktusa ellenére élni akart, és mi, akik ekkorra már „beértünk”, ezt a szándékát írásaink publikálásával támogattuk. Ez ügyben azok is meglépték a maguk lépéseit, akik komoly retorzió után kerültek vissza közénk. Vári Fábián Lászlóra és Fodor Gézára gondolok példának okáért. A számukra lehetségesnek vélt kompromisszumot mindig megkötötték, és ezen belül a publikálást választották. Ezt azért úgy kell elképzelnünk, hogy egy-egy írásuk megjelenése között nagy-nagy szünetek is voltak. Ezek a szünetek jelezték a megegyezés hiányát. De ilyen „hatásszünet” majdnem mindenki életében előfordult. Voltak olyan esztendők, mikor egyszer le nem írták a nevemet, semmit sem közöltek tőlem, pedig folyamatosan volt anyagom. Ki tudja, miért voltam büntetésben… Ezzel akkor sem foglalkoztam, ma sem érdekel. Akkor így működött a cenzúra.
Bármilyen sokat is írtam, írásaim megjelenésének meglehetősen nagy árat szabtak a fórumok. Évekig ment a „játék”, hogy Balla László beleírt a verseimbe, átírta a verszárlatot, olcsó lózungokat biggyesztett a végükre. Ilyenkor tomboltam, de nem tudtam semmit sem tenni. Egy darabig nem adtam ki a kezemből írást. Meg volt ez rendesen szerkesztve. Ahhoz, hogy néhány másik szerző a hatalom által dekadensnek titulált modernebb hangvételt is megengedhesse magának, valakit feláldoztak. Én ez ügyben nem voltam szerencsésnek mondható. Egyetlen Leninhez, megrendelésre írott versemmel évekig szárnyaltatták pályatársaimat: én voltam az ideológia, ők a szabad költészet. Nincs erről szép emlékem.
Odahaza mindössze két kötetem jelent meg. Az első egy kis füzet volt 1979-ben, amelyet a Kárpáti Igaz Szó közölt le hasábjain több pályatársam hasonló kis füzetével. Már öt éve folyamatosan publikáltam. Valódibb, kiadói kötetemre a kézirat leadását követően ismét öt évig vártam, és mindent tönkre vágtak benne, amit lehetett: Horváth Anna illusztrációit bélyeg méretűre zsugorították, a verseket apró betűvel, egymás alá sorakoztatva szedték ki. Ismét füzetet faragtak belőle. Vékony, kicsi négyzetes valamivé változott a 76 verset tartalmazó, hat ciklusból álló kötet-álmom. Megjelenéséhez ki kellett préselnem magamból az ideológiai elvárásoknak megfelelő írásokat is. Akkor meglehetősen rosszul viseltem ezt, az ötéves vajúdásban ez a küzdelem is benne volt. Utólag nevetséges az egész. Hiszen aki tud írni, az bármiről írhat. Nem ilyen egyszerű ez azonban olyan vallomásos műfajban, mint a líra. Valósággal belebetegedtem, mikor 1987-ben végre kijött a nyomdából az Idő – korongon című kötetem, olyan mértékben átszabták, elidegenítették tőlem mind külsejében, mind tartalmában. De 76 vers volt benne, és valójában ez volt az első kiadói kötetem. Utólag értem, hogy miért kellett belőle postabélyeget és mini borítékot faragni…
Mint már jeleztem, a beregszászi irodalmi stúdióban kezdődött irodalmi pályafutásom. Gizi néni mellett Balogh Irén újságíró volt az, aki figyelt rám, lelkesített és támogatott. Itt ismertem meg személyesen kortársaimat is: Füzesi Magdát, Kecskés Bélát, Balla Terézt, Ferenczi Tihamért és másokat. Sokan felhagytak az írással, őket most nem sorolnám fel. Az ungvári József Attila Irodalmi Stúdiónak alapító tagja is voltam, noha erről valamiért újabban megfeledkeznek pályatársaim, így az irodalomtörténet is. Az ungvári stúdió alapítása Balla László fejéből pattant ki, de Balla D. Károly volt az, aki leginkább foglalkozott a működtetésével. Balla D. Károllyal baráti kapcsolatban álltam. Ez egyetemi éveim korszakát is jelentette.

 2010-ben  M. Takács Lajos szerkesztésében jelent meg a Görcsoldó szél című antológia, amelyben a neves irodalomtörténész a kárpátaljai irodalmárok rendszert éltető, kiszolgáló műveit gyűjtötte össze. Hogy működött ez a dolog, konkrétan odaszóltak magasabb helyekről, hogy most írjon egy Lenin vagy egy, a szocializmust éltető verset? Vagy sugallták, ha megteszi, mást is publikálnak öntől?
– Meglehetősen gonosz és kicsinyes ötlet volt M. Takács Lajostól egy ilyen kötet létrehozása. Úgy tűnik, semmi empátia nem alakult ki benne az idő alatt, míg a Vergődő szél anyagának összegyűjtése és megszerkesztése során velünk foglalkozott. Régi barátságunkra tekintettel tiszta nyereség számomra, hogy ezt a munkáját nem sikerült megszereznem. Igaz, nem is törtem magam ennek érdekében.
Hogyan működött az ideológiai presszió? Dehogy szóltak „magasabb helyekről”! Senki semmit nem mondott, illetve, ha nagyon besűrűsödött a csend az ember körül, Balla László levélben kért kéziratot. Ezt a naiv delikvens, ha komolyan vette, gyorsan kiderült, hogy a küldött írás miért nem megfelelő, és akkor jelezték, hogy optimistább verseket kellene írnunk, olyat, amely a szovjet valóságot ábrázolja. Olyat nálunk nem nagyon tudtak írni, vagy csak nagyon kevesen, és mindig ugyanaz az egy-két szerző. Persze, ezzel nagyon nem voltak megelégedve a fórumok, évértékeléskor vagy egy-egy tanulmányban elhangzott, milyennek kell lennie egy vérbeli szocialista költőnek, de állítom, nagyon kevesen voltunk „vérbeliek”.
M. Takács részéről az én esetemben például azért nem tisztességes ez a hozzáállás, mert áttelepülésemig nagyjából 100 versem jelent meg kiadásban, és ebből maximum öt olyan írás kutatható fel, melyeket „megrendelésre” írtam, kötetem megjelentetésének „ellenértékeként”. Nem dicsőítettem a szovjethatalmat, saját elképzeléseim alapján közelítettem a „szovjet ideológiához”. Csak olyasmit írtam le, ami az én tapasztalati világomban valamilyen módon előfordulhatott, még ha idegen anyagként is. Idő – korongoncímű kötetem 76 verse között mindössze kettő található, mellyel az ideológia száját valamelyest be lehetett fogni. Egyik sem hamis vagy vállalhatatlan. Az akkori életünkről szól, tehát igaz.
Egyébként minden „sugallás” bizonyos értelemben zsarolás, illetve a zsarolás maga így működik. Meggyőződésem, hogy ez mindig is létezett, és valamilyen formában ma is dolgunk van vele. Nem ott, nem úgy, nem abban a szférában, de amikor kiment a divatból az elkötelezett vers, a politikum, ez is sugallat és zsarolás volt. Ha korlátozzák a megfogalmazhatóságot, ha megszabják, miről írhatok, miről nem ajánlatos, az minden időben ugyanazt a szellemi elnyomást jelenti.

– Megmaradhat-e valaki Magyarországon is kárpátaljainak? Milyen a kapcsolata a szülőföldjével, mennyire követi figyelemmel a kárpátaljai történéseket?
– 37 éves voltam, amikor kis családommal úgy léptem át a magyar határt, hogy otthonomat, szülőföldemet már csak vendégként látogathattam. Ekkor azonban már József Attilával együtt mondhattam, hogy „nincsen apám, se anyám”. Édesanyám három éve, apám nyolc éve halt meg. A férjem volt a családom, és a gyerekeim. Eszterke lányom másfél éves volt, István fiam négy. Falura, a világ végére, Rakacára költöztünk, itt másfél évet bírtam ki. Ezt követően kerültünk Kenézlőre, illetve Sárospatakra. Én úgy érzékelem, hogy az ember ennyi éves korára „megtelt a világgal”. Azzal, amelyben mozgott. Igaz, évekig éltem teljes szellemi emigrációban, s ezek alatt az évek alatt sok mindent értékeltem át. Például haragszom okos és művelt Tanítóimra, Tanítóinkra, akik megosztottak bennünket, és hagyták, hogy őket is megossza a hatalom. De azzal is tisztában vagyok, hogy mindig az történik, ami megtörténhet. Öt évig rendszeresen jártunk haza, volt, hogy havonta. Ezt egyre kevésbé bírtuk fizikailag és anyagilag. 1991-ben a Hatodik Síp Balla D. Károly vezetésével kiadta A lét dicsérete című kötetemet, amelynek anyaga évek óta fióklakó volt, majd 1993-ban verses drámámat, a Párkákat 25 ezer Ft-ért jelentéktelen külsővel, de gyönyörű betűszedéssel Galéria Kiadó címen ugyancsak Balla D. Károly segítette világra. Ezt követően irodalmi kapcsolatom megszűnt szülőföldemmel. 1990 után amúgy is csak ennyi számba vehető dolog történt, ami hazavezetett. Nem kértek tőlem írást, és nem volt kinek adnom. Ekkoriban „borult” a Hatodik Síp, minden átalakult, s ebben a nyüzsgésben talán meg is feledkeztek rólam.
Mostanában ez is megváltozott. Vári Fábián László többször kér tőlem anyagot az Együttnek. Ilyenkor igyekszem küldeni. De valljuk be: furcsa is lenne, ha több mint 20 évig csak arra vártam volna, mint szegény Mikes Kelemen, hogy hazahívjanak… Mindenütt publikálok, ahol befogadnak, ahol kérnek, várnak tőlem anyagot. Legutóbb az Agriában szerepeltem a legtöbbet, férjem haláláig minden számban jelen voltak írásaim.
Nem tudom igazán követni az otthoni folyamatokat, de az Együtt szerencsésen eljuttatja hozzám az utóbbi idők irodalmi légkörét. Nagy megújulást tapasztalok, ígéretes pályákat látok kibomlani. Mindaz, ami az én generációmat összekötötte vagy elválasztotta, remélem, már a múlté. Innen úgy tűnik, szerencsés korszaka ez a kárpátaljai irodalmi működésnek. Csak tartson soká!

– Mi a véleménye az Együttről? Ön szerint a kárpátaljai szerzők fenn tudnának tartani egy másik irodalmi folyóiratot is?
– Az Együtt nekem azt jelenti, hogy megszűntünk torzsalkodó, dilettáns, alulnézetben tálalt, vidéki fórum lenni. Egyfajta nagykorúságot, integrálódást a magyar irodalom egészébe. Annak az ígéretét, hogy a növekedés lehetséges minden értelemben, s ennek csak ki-ki maga szabhat gátat. Nem tudom, mi motiválja egy másik folyóirat létrehozását. Én ennek eldöntésében nem érzem magamat kompetensnek. Nem tudom, mennyire elégíti ki az itt élő szerzők publikálási lehetőségét. Nem tudom, van-e, szükséges-e egy másik csapat, egy másik társulás. Lélekszámunk önmagában ezt nem indokolná. Kívülről úgy ítélem meg a lap eszmei állásfoglalását, hogy nem korlátozó jellegű, nem törekszik konkrét értékek és érdekek képviseletére, vagyis nézetem szerint „elfér” benne a hazai irodalmi anyag, ezen túlmenően az anyaország felé is tud nyitni.

– Milyen más folyóiratokban szokott publikálni?
– Mióta Egerben életre kelt az Agria Ködöböcz Gábor főszerkesztésében, leginkább itt szeretek jelen lenni. Egyfajta visszatérő ritmusban publikálok a Magyar Naplónál, az Ezredvégnél, alkalmanként szerepeltem aHitelben, Kortársban, Lyukasórában, Partiumban, Zempléni Múzsában stb. Áttelepülésemet követően a miskolci megyei Holnap, illetve Új Holnap című folyóiratban publikáltam leginkább. Bizonyos értelemben időlegesen elkötelezem magamat egy-egy fórum mellett. Azt hiszem, ez eléggé általánosan bevett szokása a szerzőknek, mert egyfajta lelki kényelemmel jár.

– Mennyire ismerik az Ön verseit Kárpátalján? Mennyire ismert Magyarországon? Érkeznek-e olvasói visszajelzések?
– Nem tudom, mennyire ismernek Kárpátalján, mint ahogy azt sem, hogy Magyarországon mennyire. Szakmai körökben nem kell magyarázkodnom. A lakosság olvasási szokása pedig meglehetősen nagy változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Az internet erről többet elárul. Nagyon sok versszerető ember szerkeszt irodalmi magánfórumot, ezekben gyakran megtalálom a verseimet. A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elektronikus fórumán is egyre gyakrabban találkozom írásaimmal. Rendszeresen töltenek fel tőlem verset a hazai internetes fórumok. Ez a gyakorlat akkor erősödött fel, mikor megjelent az Örök partok című kötetem. Tehát megérkeztem, eljutottam szülőföldemre, és ez nagyon jó érzés.
A közelmúltban hunyt el a könyvtár szakos Legeza Ilona, aki ezernél több könyvértékelést írt az Országos Széchenyi Könyvtár számára, s aki 36 évesen vesztette el látását, így tanulta meg használni a számítógépet. 2008-ban megszerkesztette a honlapomat, amelyre felrakta addig megjelent köteteim anyagát. Még életében átruházta a honlap gondozásának terhét a Miskolcon élő Martinák Péterre. Itt minden eddig megjelent kötetem anyagával szembesülhet az olvasó.
Visszajelzéseket abból a környezetből kapok, amelyben élek, valamint költő barátaimtól. A Sárospataki Olvasókör, tanárkollégák és diákok figyelik pályafutásomat. De vannak pesti, miskolci, egri, sátoraljaújhelyi, nyíregyházi stb. barátaim, kollégáim is, akik nyomon követik írásaim megjelenését. Ha erre gondolt: vannak híveim, vannak olvasóim, és a kör tágul az idő előrehaladtával.
A visszajelzés azonban számomra szakmai visszajelzést jelent. Manapság ez nehezen elérhető, hiszen a könyvméltatások, műértékelések a keresett műfajhoz tartoznak. Ehhez képest több kötetem is kapott értő szakmai visszajelzést. Ezeket ugyancsak megtalálhatják az érdeklődők a honlapomon, melynek címe: www.fintaeva.extra.hu.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Mikorra várható az újabb verseskötet?
– A közelmúltban, 2013-ban jelent meg Örök partok címmel válogatás húsz év terméséből az Intermix Kiadó gondozásában, az NKA támogatásával. A kötet egészen új, publikálatlan és áttelepülésemet követően írt verseket egyaránt tartalmaz. Összeállításakor az a cél vezérelt, hogy virtuálisan hazatérjek szülőföldemre, hiszen csaknem két évtizedig alig jelent meg írásom Kárpátalján. Legújabb kötetem anyaga befejezésre vár. Jelenleg sok időmet köti le a főiskolai tanítás és a kutatómunka, a szakmai publikációk, így nem tudom tartani megszokott tempómat. Más kötettervem is van. Jó lenne egybeszerkeszteni írásaimat, melyeket Istvánhoz, a férjemhez írtam. Halála óta egyre inkább úgy érzem, teljessé kellene tennem a róla alkotott képet, mely a több évtizede halmozódó versekből már talán össze is állna. Harmadik könyvtervem tudományos munkámhoz és a munkácsi születésű Sáfáry László költőhöz kapcsolódik. Nem tudom, milyen sorrendben fognak életre türemkedni ezek a könyvtervek, majd az idő és a lehetőségek eldöntik.

Lengyel János

Kárpátalja.ma