Nehéz megmondani - talán az okok szövevényes volta miatt - , hogy a kárpátaljai magyar irodalom miért olyan elhanyagolt területe az egyetemes magyar irodalomnak. Alkotóit alig ismerjük, műveikből csak szórványos publikációk jelennek meg, így a róluk szóló kritikai beszámolók ellenére nincsenek s nem is lehetnek jelen irodalmi köztudatunkban. A határainkon túl élő magyar írók közül nekik jutott a legsúlyosabb sors - elfeledkeztünk róluk. Ahogy az egész kárpátaljai magyarságról, amelynek állhatatos, nemzeti azonosságát védő magatartására szintén nem figyeltünk fel kellő mértékben az elmúlt történelmi korszak egyetlen periódusában sem. Ők voltak azok, akiket "leírtunk", akik felé nem nyújtottuk ki kezünket, akiknek ajtaján nem kopogtattunk. Félő, hogy a súlyosan latba eső politikai tiltások mellett, ebben szerepet játszott a nagy magyar sznobizmus is, amely hajlamos mindent lebecsülni, ami a Kelettel érintkezik. Márpedig a kárpátaljai magyarok rákényszerültek erre az érintkezésre. S tették ezt barátsággal, a más népek élete és kultúrája iránti őszinte tisztelettel és érdeklődéssel. Az együttműködés szükségességére ide-oda dobáltságuk tanította meg őket, megértetvén velük, hogy nyelvi és kulturális hagyományaikat csak úgy tudják megvédeni és nem szűnő erővel ápolni, ha erre más népek jogát is elismerik. A határainkon túli magyar kisebbségek közül - s ezt személyes tapasztalataim is alátámasztják - a kárpátaljai magyarság a leginkább toleráns szellemiségű.

Ugyanez állítható a kárpátaljai magyar irodalomról is, amely soha nem ütött meg sovén hangot, s nem süppedt bele a kisebbségi lét gondjainak állandó felemlegetésébe, hanem nyitva maradt és ébren tartotta magában és környezetében a nagyvilágra való kitárulkozás vágyát és igényét. A rábízott közösségnek az anyanyelv szépségeit nyújtotta át mindennapi szellemi táplálékul és okos szóval arra biztatta őket, hogy magányukban, elszigeteltségükben is becsüljék meg az életet, mert amit megszenvednek, sok nép közös sorsa. A kárpátaljai magyar irodalomban mára egész nemzedékek lépnek fel, a magányos farkasok kora lejárt. Két nagy előd példája lebeg szemük előtt, Sáfáry Lászlóé, a haladó gondolkodású kitűnő költőé, akit 1943-ban elnyelt a háború és Kovács Vilmosé, aki költőként és prózaíróként egyaránt nagyot alkotott s akinek Holnap is élünk című, a háború utáni deportálások kérdését elsőként felvető regénye a 60-as évek közepén nálunk is nagy feltűnést keltett. A nemzedéki szerveződés a 60-as évek második felében kezdődött el, egyfelől az ungvári egyetem magyar szakos diákjainak körében, másfelől a Kárpáti Igaz Szó című napilap s annak író - szerkesztője, Balla László körül, akinek támogatásával megalakult a József Attila Irodalmi Stúdió. Az akkori pályakezdők - Vári Fábián László, Balla D. Károly, Zseliczki József, Füzesi Magda, Nagy Zoltán Mihály, Fodor Géza, Horváth Sándor, Dupka György és a többiek - ma már a kárpátaljai magyar irodalom derékhadát alkotják, akiket szorosan követnek a még fiatalabbak, köztük az igen tehetséges Bartha Gusztáv és Kőszeghy Elemér. Az alkotó erő folytonossága tehát biztosítva van s a jövőre nézve ez sokat ígérő. Az út idáig persze hosszú és göröngyös volt, igazi figyelem és kritika nélkül, kevés publikálási lehetőséggel. A fiatalabb nemzedékek azonban, belső megosztottságuk ellenére, kohéziós erőt képviseltek és egymást segítve, bírálva, egymással versenyre kelve tehetségüket gazdagon kibontakoztatták, készen állva immáron a hazai bemutatkozásra is. Hogy ez valóban sikerül - e nekik, úgy isten igazából, a kötelezőnek vélt baráti tiszteletkörök lehetőség szerinti mellőzésével - nem tőlük függ. Az irántuk táplált előítélet még most is munkál, ráadásul hazai tudoraink megosztottságukra is rájátszanak, elhintvén közöttük a hazai talajon oly buján tenyésző klikk-szellemiség magvait. Az űrt azonban ma, amikor az erdélyi, a vajdasági és a szlovákiai magyar irodalom képviselői már régen besorakoztak az egyetemes magyar irodalomba, s ugyanez történt a nyugaton élő íróinkkal és költőinkkel is, be kell tölteni, az ötágú síp hatodik sípjának meg kell szólalnia. Bizonyára ezt ismerte fel az a hazai indíttatású alapítvány, melynek segítségével, Budapest és Ungvár székhellyel létrejött a Hatodik Síp című folyóirat és kiadóvállalat, a magyarországi terjesztést is bevonva hatáskörébe. Ez az első "hivatalos" beismerése annak, hogy a kárpátaljai magyar irodalmat többé nem kezelhetjük kiskorúként.

*

E történeti háttér felrajzolása szükségképpen talán vázlatosra sikeredett, mégis szükség volt rá, hogy megközelíthessem tulajdonképpeni tárgyamat, Finta Éva: A lét dicsérete című verseskötetét. Finta Éva szintén a József Attila Irodalmi Stúdió tagjaként debütált s nemzedéke egyik erős tehetségének számított. Hogy mégsem került igazán az élvonalba, annak részben ő maga volt az oka, elkerülte a belső viszályok harcterepeit és érdekes, szilaj egyéniségével - amely kívül lágy és formálható, belül kemény, mint a vas - mindig csak a még jobbra, a tökéletesre törekedett. Erőfeszítéseit egyértelműen a kifejezés minél plasztikusabbá tételének szolgálatába állította, ezért a pályáján várható nehézségek elviselésére József Attila sorait választotta életviteli iránytűként: "Nem ér szerencse, nem árt balsiker". József Attila példája - ezt számtalan róla szóló vers bizonyítja - az ő szívét és eszét ejtette rabul leginkább a költő nevét viselő irodalmi stúdió tagjai közül. A teljesség vágyát és ígéretét tanulja meg tőle, készen arra, hogy ezért sok mindenről lemondjon. A lét dicsérete szám szerint a harmadik kötete, de ami a teljesítmény minőségét, a forma egyértelmű felülkerekedését illeti, valójában az elsőnek számít. Itt lényegében ugyanazokat a költői témákat variálja, mint első két kötetében, csak sokkal biztonságosabban, egyértelműbben és gazdagabban, a tehetség kibontakozó érettségében. Ezek a témák: a szeretteinek elvesztése fölötti fájdalom s ehhez kapcsolódóan a halállal való szembenézés kényszerűsége, az életszűkösség bezártság általánossá tágított létélménye, a költőelődök példájának felmutatása, a természet szépségeiben való feloldódás, a hétköznapi élet zsánerképei és így tovább. Kivételt csak az anyaság hatalmas témája jelent, amely most társult hozzá a többihez s olyan magasrendű költői dikcióval, hogy a kötet önértékét tekintve Finta Évát a magyar költőnők legjobbjainak sorába emelte. Apropó: költőnő! Nem állítom, hogy Finta Évával kapcsolatban ez a szóhasználat elvesztette értelmét, mondván ő nem női, hanem jelző nélküli költészetet művel. Itt annak vagyunk tanúi, hogy valaki egész természetesen, magától értetődően vállalja női mivoltát, a női sorsot, ezt azonban a lírai szemlélődés és meditáció olyan filozófiai magaslataira emeli, ahol az már az egyetemes emberivel érintkezik. Lehetőséget ad a költőnőnek arra, hogy - a társadalmi mellé a biológiait is odatéve - az egészben gondolkodjon. Példa erre a kötet legkiemelkedőbb teljesítménye, a címadóul is szolgáló A lét dicsérete című szonettkoszorú. Felkavaró, tündökletes alkotás, a születés és halál, az újrakezdés és lehullás, az elrendeltetés és a szabad akarat, a szükségszerűség és az életalakítás jogának - az örök körforgásnak megindító, nagy himnusza. A közvetlen indítékot a vers megszületéséhez valószínűleg az adta, hogy megírása idején FINTA ÉVA második gyermekét várta, s amint arról az Átváltozás című szintén remekbe sikerült versében beszámol, nagyon félt, szinte rettegett az újabb szüléstől. Ez az élmény adja a verssorok közt ott bujkáló s azoknak összetartó erejét biztosító animális életszemlélet alapját, amire a költőnő ráépíti a költemény mélyen meditat\v hangvételét a létezés dicséretéről, mondván: a nő számára, aki szül, aki szülni kénytelen az élet sohasem válhat értelmetlenné. A szonettkoszorú technikailag is bravúros, bizonyítékul hadd idézzem fel itt a mesterszonettet:

A fény felé az éjből felmerül,
kiteljesedni vágyik, szólni kezd,
még áttetsző és könnyű, mint a tüll,
de már magára ölt egy földi mezt.

És megtudod, ahogy karodra ül,
hogy teste sajdul, míg szárnyat ereszt,
hogy élet lakik benne legbelül,
akár madár, akár szőlőgerezd.

A fény felé az éjből partot ér,
mutatkozik a mindenség előtt
a születés, a folytatás, örök

sugárban kúszik át testén a vér -
s már feladat, hogy védened kell őt
az anyagok s az emberek között.

Mindebből kitűnik, hogy Finta Éva eredendően magánlírát művel, vagyis fenntartja magának azt a jogot, hogy a költői szó tárgya elsősorban maga a költő legyen. Az ő magánlírája egyszersmind közösségi költészet is, mert személyiségével magába olvasztja környezetét, eggyé válik vele, szinte nem is létezik külön, noha egyedül csak ő létezik, senki más. Ez a metamorfózis az elmélkedés, a feszült intellektualitás révén valósul meg, amelyet Finta Éva az elmélyültségnek egészen magas fokán s önmagát megszenvedtetően űz, rácáfolandó női mivoltára. Ezért beszéltem az előbb akaratának, belső életének vaskeménységéről, amelyet burokként vesz körül gyengéd lágysága és formálhatósága. Kötetében, mint keserűségben és reményben egyszerre fogant krónikájában pontosan nyomon követhetők a kárpátaljai magyarság számkivetettségének stációi, a konok élniakarás, a jövő várása és a kapott sebek számbavétele. A ciklusok e tekintetben igen beszélő címet viselnek: A lét dicsérete, Védelem, Feltámadás, Megidézés, Mérleg. De mindezt a költőnő nem a napi politika szintjén s nem is a kisebbségi lét nézőpontjából fogalmazza meg, hanem általános emberi sorsként, ami mindenkinek osztályrészül juthat. Úgy érzi, hogy minden emberi létben benne van a mindenség ígérete, mint ahogy a legkisebb helyi közösség életében is benne foglaltatik a mai emberiség általános szorongatottsága, elveszettség érzése, a félelmeken áttörő kiútkeresésé. Ezért nincs szükség arra, hogy verseit állandóan lokális színekkel díszítse fel, hiszen ha magáról versel, rólunk is dalol s általában mindenkiről beszél. Drávai Gizellának, a kárpátaljai fiatalok nagyszerű tehetséggondozójának alakja így válik a róla írt Óda csukott szemmel című versben az új kultúrára áhítozó, csendes hősiességű ember szimbólumává, aki szerény, hétköznapi életével is a tovább adandó remény szikráját villantotta fel.

Finta Éva ma már Magyarországon él, családjával együtt. Kötetének anyaga azonban még teljes egészében Kárpátalján fogant s élményeinek mélységéből és intenzitásából kitűnik, hogy nem is fog onnan sohasem elszakadni. S miért is tenné? Ez a föld nevelte őt fel, s ha akarná sem tehet mást, mint hogy hűséges marad hozzá. Erre kötelezi becsülete, lírájának megkapó pátosza, természetes, földközeli hangvétele. S lebírhatatlan büszkesége és ragaszkodása ahhoz, hogy ő az, aki - sorsával, helyzetével, kapcsolataival, egész egzisztenciájával. Megkínzott és ambiciózus lélek, aki jottányit sem enged szuverenitásából, s azt akarja, hogy így, a maga valóságában fogadják el őt, így vállalják vele a szolidaritást, így értsék meg. S bizonyos vagyok benne, hogy akik elolvassák kötetét, készen is állnak majd a befogadásra, a megértésre.