A Magyarország határain kívül rekedt magyarság szellemi életét, irodalmát mindenkor az anyaország igényeihez próbálta igazítani. Tagadhatatlan, hogy idegen nyelvi és kulturális közegbe ágyazottsága azonban meghatározó ismertetőjegyekkel jelölte meg. Az így kirajzolódott képbe az otthont adó ország szellemisége mellett még a gazdasági - szociális körülmények is belerajzoltak, így a kisebbségben élő magyar íróknak tudatosan vagy ösztönösen két urat kellett szolgálnia: azt a közeget, amely életterét biztosította, és azt a másikat, a Magyarország által központosítottat, amit többnyire magánemberként, titkoltan és befelé szorítottan préselt ki magából az egyetemes magyarság nevében. A kettős törekvés fogságában olyan szintézis hozatalára kényszerült az alkotó, amely által elkerülhette a tudat - és személyiséghasadás csapdáit. A határon túli magyar irodalmi közösségeket tulajdonképpen ez a szintézis különbözteti meg egymástól. Ez az, ami egyéni hangját, sajátos szimbólumrendszerét, nyelvezetének, formai rendszerének szárnyalását vagy bürokratikus tehetetlenségét megteremtette.

A kárpátaljai magyar irodalomnak - ezen általánosnak tekinthető gondokon túl - egészen speciális nehézségei is voltak, vannak. Elsősorban a kiindulási pont hiányát, a hagyománytalanságot, tehát a hagyományteremtés kényszerét nevezném meg ezen belül. A korai árvaság állapotát, amikor a gyermek volt önmaga apja és anyja, felnevelő őse. A paradoxont a történelem hozta, nem mi teremtettük. Mindazonáltal tény, hogy az igazodás egészséges ösztöne iránytű nélkül sok kudarcot eredményezett. A napjainkban működő generációt éppen ezek a kudarcok nevelték fel, elődeik sikertelen vagy többé - kevésbé sikeres kísérletei. Pályafutásunk első lépéseit inkább az határozta meg, hogy milyenek nem akarunk lenni. A kényszerek szerteágazó részleteiben így is voltak elkerülhetetlen mozzanatok, amit a környezet akár erőszak árán is behajtott rajtunk. Itt olyan jelenségekre gondolok, amikor a publikálás kedvéért a szerkesztő felsőbb akarat által vezényeltetve belopta írásainkba a kor divatja által megszabott fogalmakat, még ha azok nem is illettek be a szöveg környezetébe, vagy a vers szövege már eleve tiltakozott is az erőszakos külső és idegen beavatkozás ellen. Valamint olyan versekre is gondolok, amelyek a kiadandó kötet megjelenését fedezték, úgymond ideológiai bizonyítékai voltak. A brezsnyevi kor mindannyiunk munkásságába becsempészte vagy beerőszakolta magát, s még jó, ha az alkotó egymaga is elboldogult ezekkel a követelményekkel, nem kényszerült rá, hogy mások tolla által sminkeltessék írása az elvárásoknak megfelelően. Természetesen ezek a jelenségek sokat rontottak az írás formai és tartalmi arculatán. Alkotói igényességünkből is nem egy kis darabot haraptak ki. Egészséges hiúságunk, melynek értelmében a költő, ha ad magára, meggondolja, milyen írást enged ki a kezéből, ugyancsak nem kis csorbát szenvedett. Nem is volna érdemes foglakozni ma ezekkel a dolgokkal, ha nem járna vissza a múlt, ha a magyarországi irodalomkritika helyére tudta volna tenni ezeket a dolgokat. De nem ez történt és nem ez történik. Amennyiben a visszhang leghalványabb kísérleteivel is módunkban áll találkozni, tapasztalnunk kell, hogy az értésnek és megértésnek semmilyen jelét nem mutatja. Hogy mindezt, ami egy korszak, élettér és élethelyzet kényszeréből következett, hiányosságként az alkotók nyakába varrja. És tákolhatjuk mondókánkat bárhogy: a kárpátaljai magyar irodalom és ezen belül a költészet minden hibája - hiányossága mellett igenis megszületett, alkalmassá vált arra, hogy elődje legyen a majdan következőnek, hogy megtagadva vagy folytatva hagyományait: továbblépjen. Mert a hagyomány, az ős már mi vagyunk. Alap vagyunk. Kovács Vilmossal és Balla Lászlóval.

Sürgető feladat egy olyan becsületes felmérőmunka, mely tudomásul veszi a tények szorítását, s alkotóink rangját ezen belül is meghatározza. Olyan szintézisre gondolok, amely domináns helyzetünket életkörülményként, és nem alkotóink minősítéseként értékeli. Mert a kárpátaljai irodalomnak elsősorban a kárpátaljai magyarság szellemi igényeit kell szolgálnia, s másodlagosan a teljes magyarságét. Otthon kell otthonosnak lennie. Áramlataiban, divatjaiban az otthoni áramlatokba kell bekapcsolódnia. Különben mi értelme és célja is volna? Ezért nem megoldás, ha, kiskorúságunkra hivatkozva nem foglalkoznak velünk. Ezért nem megoldás a legyintés, a vállveregető, lesajnáló magatartás. Hiszen az elmúlt évtizedek magyarországi költészetében is működtek olyan divatkényszerek, amelyek az ismeretlenségbe mossák követőiket. A szocializmus évtizedeiben gyakorlatilag itt és a határ másik oldalán ugyanaz a kényszer diktált, csak a megformáltság módozataiban látok különbségeket. Nem látom hát indokoltnak a birtokon belüliek gőgjét, még ha szakmai is. Mint ahogyan semmilyen emberi gőgöt nem tudok elfogadni olyan helyzetben, amit a megmaradás és túlélés kötelező érvényű szabályai diktáltak. Éppen, mert erről a gőgről nekem és földijeimnek le kellett mondanunk. Valami általánosabb, érvényesebb és értékesebb cél, érték nevében. Emberi és szakmai hiúságunktól fosztva állunk a változás reményének küszöbén. Nem vagyunk hangosak. Nem vagyunk rendkívüliek. De az értelmes emberi létet és a megmaradást szolgáljuk, eszközeinket pedig magunk teremtjük. Úgy, ahogy képességeink szerint tehetjük. Ezt kell tudomásul vennie a magyar társadalomnak és a magyar irodalmi közvéleménynek is.

Rakaca, 1992. március 27.      

(Elhangzott a Magyar Írók I. Világtalálkozóján, Keszthely, 1992. aug. 17 - 18.)