A kárpátaljai magyar irodalom "harmadik nemzedékével" indult Finta Éva Magyarországra való áttelepedése után is megőrizte generációja fölfogásának, líraeszményének sajátosságait: a tiszta eszmék hitét, az igaz kimondásának szándékát, a makulátlan szépségek örömét, s ehhez járul saját belső látású, világot átértelmező, a maga képére formáló képessége, ahogyan lírai alanyiságával tölti be az emberi univerzumot. A válogatott és új verseket tartalmazó kötet az egyszemélyes glóbusz két legfontosabb dimenzióját mutatja föl: az időt és a teret, a lét megmásíthatatlan posztulátumait. De mindkettőt szellemiségében láttatja (Földközelben; SOS), miközben a példa, a Kovács Vilmos-i valóságértelmezés síkján eltéphetetlenül kötődik a hajdani otthon jelenvalóságához (Ez hát a tér; Otthon). Új verseinek különös megkettőződést ad a kéthazájúság érzete: a nemzet-haza és a szülőföld-haza gondolkodtató és inspiráló közege: "Ahol vagyok: sziámi-iker létben / egymás testéből él múlt és valóság" (Jelen-lét).
Sokszor a fogalmak felől szemléli a valóságot; hajtja a pontos beszéd, a kendőzetlen megfogalmazás igénye, ehhez keres mintákat (Klió töprengő kérdéseiből; Varga Imre Radnótijához) és erre tör maga is, ha kell Villon modorában (Intelem). Igazságkeresése ösztönzi a frappáns fordulatokra, a meghökkentő verszárásokra, az aforisztikus megállapítások kimondására. Verseiben ott világol a népköltészet abszurdja és a mesék szürrealizmusa, ám a tiszta versbeszédben fölrémlik a halál-tudat démona is, a modernség formakultúrájával együtt (Kontraposzt; Betlehemi csipkekendő). Magáról ír, verseiben mégis a vállalt közösség kap szót: "valahol mindent törvénybe iktat / a mögénk került történelem. / néha fenyeget, néha biztat / és elfoglalja életem". (Este; Újév, havazás). A költőnő eredeti valóságszemlélete, kiegyensúlyozott, mégis szárnyaló gondolatisága, színes, plasztikus látása, hagyományt modernségbe oltó formakultúrája - a versbarátok széles körének érdeklődésére számíthat.

(Legeza Ilona)