|
Nem látom indokoltnak, hogy Horváth Anna születésének 90. évfordulója alkalmából
katalógusba illő funkcionális szöveget fogalmazzak meg személyével és
művészetével kapcsolatban.
Ha a nagyérdemű olvasó veszi a fáradságot, meglehetősen sok ilyen jellegű
ismertetőre találhat az elmúlt évtizedek sajtótermékeiben és egyéb kiadványaiban.
Lehet, persze, hogy a maga idejében nem figyeltünk eléggé, nem érzékeltük a
pillanat visszavonhatatlanságát, hiszen oly gyakran kaphattunk híreket arról,
mivel foglalkozik a kárpátaljai keramikus szobrász, illetve milyen soros
kitüntetésben, elismerésben részesült. Most, hogy immár kilenc éve nincs
közöttünk, érezzük az információk múlékonyságát, s hogy mindaz, ami volt, egyre
kevésbé megfogható. Így hát életében betöltött státuszát faggatjuk,
kézzelfogható érdemeit sorakoztatjuk. Pedig az ő szerepét, akárcsak a Drávai
Gizelláét, ennél sokkal tágabbnak és életközelibbnek tudom, érzékelem. Hogy
miben is áll ez az életművet nem feltétlen meghaladó, de azzal egyenértékűnek
tekinthető szerepkör, azt én úgy sűríteném egyetlen birtokos szerkezetbe, hogy
személyiségük holdudvarában.
Szokás mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat, hogy csak együttes erővel,
összefogásban lehet sikerre vinni ügyeket. Szerencsére nem mindenki vette, veszi
ezt komolyan. Így történt, hogy egy kárpátaljai kisváros teljes kulturális
életét, légkörét forradalmasította két különleges személyiség, Drávai Gizella és
Horváth Anna.
Horváth Annát én a Beregszászi 6-os Számú Általános Iskola és Drávai Gizella
jóvoltából ismertem meg tizenkét éves gyerekként, amikor beléptem az ötödik
osztályba, s Gizi néni „pulyája” lettem. A beregszásziak tudnak Gizi néni és
Horváth Anna legendásnak mondható barátságáról, mely a maga idejében az egész
kisváros szellemi közösségét lázban tartotta, hiszen ez a két jeles személyiség
hol megosztotta, hol összehozta a véleményeket, de a barátokat nem választotta
el. Irodalmi szalont, kulturális fórumot, műhelymunkát jelentő stúdióéletet
képviselt Drávai Gizella könyvtárral megtöltött vendégszobája, ahol szinte
naponta jelentek meg látogatók, és ez a spontán kialakult klubélet magába
fogadott minden generációt. Horváth Anna is itt kapta az első erőteljes
impulzust pályakezdéséhez. Itt nőttünk fel, itt fejlődtünk, ide tértünk vissza
eredményeinkkel és sajgásainkkal, itt tanultunk meg kérdezni, és gyakran itt
kaptunk választ kérdéseinkre. Nem feltétlen Gizi nénitől, gyakran egymástól,
máskor pedig önmagunktól, mert a hangosan felmondott dilemma olyan akusztikát
kapott a paraszt-barokk ház gerendás mennyezete alatt, hogy kikristályosodtak a
lehetséges válaszok és a lehetséges realitások. Innen indult tehát Horváth Anna
megerősítése is a művészi pályához.
1924. november 5-én hozta világra egyetlen gyermekét az árvaságban nevelkedett
Hrin Mária, Horváth András húszéves asszonya. A 30 éves Horváth András ekkor már
megjárta a frontot és a világot első világháborús vöröskatonaként, és tudta az
életről, hogy törékeny és becses. Vasúti alkalmazottként tartotta el immár
háromtagú családját. A Gyár utca 12. alatti egykori szülőházat Mariska építette
fel kisebb-nagyobb szakmai segítséggel, de rátermettsége folytán csak az igazán
komoly szakmákhoz kellett mestert és férfit hívni. Ezért nem adta el ezt a
portát Horváth Anna akkor sem, amikor már elismert művészként Beregszász
városától műterem helyett lakást kapott. „Ez a Mariska emlékműve, akkor is, ha
összerogy” – ez volt a válasza az ajánlattevőknek. A ház pedig, természetesen,
összerogyott…
Hogyan lett Horváth Annából a második fecske, kérdezhetnénk a cím ürügyén.
Meglehetősen későn indult el művészi pályáján a korábban a képzőművészeti
akadémiára felvételt nyert, ám a határ lezárása miatt mégis szülei mellett
maradó keramikus. Az agyaggal korán megismerkedett, hiszen a vasúti
pénztárosságot követően a beregszászi téglagyár kályhacsempe tervezője lett, s
így formaérzékét, rajzkészségét is kamatoztathatta. Anyag-, illetve
agyag-ismerete ekkor alakult ki. Itt tanulta meg azokat a technológiákat,
melyeket művészként minden nap alkalmazni kényszerült, s melyek ezt követően nem
okoztak gondot számára. Gazdag technológiaismerete és hatalmas kreativitása,
kombinatív készsége jóvoltából nem csak barátja és használója lett az agyagnak,
de rengeteg ötlettel változtatta meg annak fizikai tulajdonságait attól függően,
milyen céllal kívánta azt felhasználni. Az a technológiai tudás, amit saját
ötletei és kultúrtörténeti ismeretei által kialakított, önmagában is nagy érték.
Csak sajnálni tudom, hogy nem igazán volt ilyen téren tanítványa, aki ezeket a
technológiai bravúrokat is elsajátította és megfejelte volna.
Mit tanultunk mi Horváth Annától, ha a szobrászatot nem?... Elsősorban
igényességet önmagunkkal, tudásunkkal, jellemünkkel és bizonyos értelemben
egymással szemben is. Nem volt ám könnyű iskola az övé! Bírni kellett a
„gyűrődést” mellette, mert szinte állandóan vizsgáztatta az embert. Jól jött, ha
a delikvens megtanult agyagot is gyúrni, de nem volt feltétele a barátságnak.
Jól jött, ha volt némi alkotó vénája, és még jobban, ha kitűnő alkotói vénája
volt. Valamihez érteni kellett a jelenlétében, mert mindig voltak elvárásai.
Látszólag lezser életformát élt, valójában nagyon akkurátusan beosztotta idejét,
hogy mindenre teljen. Ezért futotta pénzkereső állásra néha egyszerre több
helyen is, barátokra, beszélgetésre, szabad alkotásra és megrendelt munkákra,
írásra, „bumlizásra”, jövésmenésre az ismerősökkel, és nagy-nagy esti sétákra a
barátokkal. Ahogy múlt az idő, úgy öregedtek vele sétapartnerei. A fiatalabbak
szétszéledtek tanulni, családot alapítani, hogy majd tudásban és lélekszámban
meggyarapodva visszatérjenek, de már inkább csak vendégként. Nem tudom, volt-e
még újabb sétapartnere Eincig Miklós nyugdíjas patikus külföldre távozását
követően. Talán a gyerekek a 6-os iskolából és a környékről. Mindig
csimpaszkodott valaki a biciklijén, mint egykor kis barátnőnk, Amália. Anna
mindig meglátta az életben a működés lehetőségeit és a szépet, a szeretetre
méltót. Ahogy korosodott, úgy fordult el saját generációjától, s lett egyre
kíváncsibb a gyermekekre, fiatalokra. A saját korosztályát túl jól ismerte,
állandó jelleggel igényelte a friss impulzusokat, tehát kereste a megújulás
lehetőségét az emberi kapcsolatokban is.
Életének utolsó szakaszában új megrendelőként jelentkezett az egyház, ezen belül
is főként a ferences rendbéliek. A sok-sok ifjú és más neveltetésű ember
rajongással vette őt körül, elvarázsolta őket a teremtés, ahogy Horváth Anna
több évtizedes rutinjával meglehetősen gyors tempóban virágoztatta fel művészi
alkotásokkal rideg és szigorú környezetüket. Figyeltem lelki és szellemi
egymásrautaltságukat. Mindkét fél belső kötetlenségből és fizikai terhektől
mentesen csüggött az alkotás éteri adományain anélkül, hogy földi javakra
fordították volna égi igényeiket. Anna hasznát vette volna egy-egy új
hallókészüléknek, örült, ha sikerült megkapnia, de nem mindig sikerült. Mégsem
volt csalódott. A tény, hogy személyét és munkáját nélkülözhetetlenül magukba
fogadták a rendbéliek, nyugalommal és bizalommal töltötte el az élettel szemben.
Kilencvenéves lenne a kilenc éve eltemetett szobrász. Sok volt ebben az
életútban a magány, sok volt benne a társas összetartozás, a munka, a szabadság,
ezért azt kell gondolnom, gazdag ember volt Horváth Anna, és gazdag volt az ő
élete mindenekben. Művészetében sem volt ez másként. Ahogy rendezgetem
személyes tárgyait, életének dokumentumait, mérhetetlenül sok rajzát és vázlatát,
elámulok azon, mi mindent alkotott hozzávetőlegesen 44 év alatt. Minden ismerősömnek
van tőle ajándékba kapott szobrocskája, grafikája, festménye vagy plakettje. Ha
úgy fog élni bennünk alakja is, ahogyan szétosztott remekei, emléke megkopásától
nem kell tartanunk. Még ennél is fontosabb talán életútjának példaértéke. Hogy
el lehet jutni művekkel Beregszászból Moszkvába, Budapestre, a párizsi Louvre-ba,
a madridi Pradóba is. Igaz,
egy fecske nem csinál nyarat. De kettő?...
Finta Éva
Kárpáti
Igaz Szó 2014. 11.05.
|
