Nocsak! – akadt meg a szemem a fenti verssoron, amikor az Együtt
2009/2. számában először olvastam a Szapphó a szirten című verset. Akkor
tehát – gondoltam bele a költeménybe kissé kétkedőn – mégsem a vers lenne örök,
ahogyan azt addig mély meggyőződéssel hittem? A formakultusz végül
győzedelmeskedik a tartalom rovására a Finta-lírában? Többek között e sor miatt
vártam kíváncsian erre a kötetre, pontosabban azért, hogy megbizonyosodjam:
hirtelen felindultságból született feltételezésem csupán egy kontextusból
kiragadott mondat félreértésén alapul. Na, de ne siessünk annyira előre, nem
szeretném az ókori eposzírók „in medias res”- típusú kellékeivel felcsigázni az
idegeket. Azt javaslom (többek között a magam számára is) üljünk le a fotelba és
olvassuk figyelmesen Finta Éva legújabb kötetét.
Ami a legfontosabb:
a kötet precízen kidolgozott. Ez főleg akkor szembetűnő, ha mellé tesszük a
szerző előző verseskönyvét (Vissza a vizöntőbe, Bp., Széphalom
Könyvműhely, 2007.), mely tizenhárom év anyagát tartalmazza. A Vissza a
vizöntőbe olvasásakor több olyan verset fedezhetünk fel, mely nem igazán
illeszkedik egyik ciklusba sem, és így a kritikusnak akaratán kívül is azt kell
gondolnia, hogy ezek csupán a hely kitöltése miatt kerültek a kötetbe. Nem így a
Szapphó a szirten esetében! Igaz, a kötet kohézióját már az a tény
is erősíti, hogy az itt szereplő darabok egy év leforgása (2006-2007) alatt
születtek. De meg kell említeni még, hogy egyértelműen a kötet javára írandó a
ciklusok nélkülözése (pontosabban a Szapphó a szirten akár egy nagy ciklusként
is értelmezhető.)
Finta Éva verseit
leginkább a gondolati líra felől közelíthetjük meg. Pécsi Györgyi írja a kötet
borítóján lévő ajánló szövegre: „…(Finta Éva) versei egyre inkább bölcseleti
jelleget öltenek, ám a bölcseleti dilemmák, létértelmezések mindig személyes
önvizsgálat részeként, eredményeként épülnek verssé, költészetté.” A kötet
tematikája tagadhatatlanul sokszínű: az ókori görög-római hagyományokat
megidézve, ontológiai értelmezéseket feszegetve jutunk el olyan kérdésekig,
melyek többek között a saját test idegen voltát, az idő mibenlétét járják körül.
Azt javaslom, emeljünk ki néhány verset a kötetből.
A Szapphó
érintése című költemény indítja a verseskönyvet. A motívumok egyértelműen az
ókori költőnőt idézik: a fátyol, a csillag vagy a leszboszi partra lecsapó
„villámfény női alakban” olvasásakor ismerhetünk rá igazán Szapphóra. Talán
rokonlélekre talált a lírai alany. Ilyen gondolatok után bizonyosan: „Úgy nézek
át a tájon, / mint Isten a nagyvilágon / ki magának teremtette.// Ez a tévhit a
nagy csoda titka, / Mindent elhisz az ember.” Mi pedig elhisszük, hogy a Finta
Éva által teremtett világban minket sem hagy érintetlenül Szapphó szelleme.
Az Önvizsgálatban
elgondolkodhatunk azon, hogy hiába „térít széjjel / magnetikus erő,” valójában
ott vagyunk, ahol lehetünk. Az is lehet, hogy sorsunk születésünktől fogva meg
van írva. Könnyen meglehet, gondolunk bele mindannyian.
A sorskérdések
gondolatát viszi tovább A kihagyhatatlanról című vers. Szinte – kicsit
nosztalgiázva – látjuk magunk előtt a „nagyszorgalmú sorskerítők”-et,
elképzeljük, ahogy az egyik istennő fonja az élet fonalát, a másik gombolyítja,
a harmadik pedig ollójával csak arra vár, hogy egy vágással véget vessen földi
létünknek(„…odaérünk, ahova érünk,/ csak éppen mennyi fájdalommal…”)
A prófétai
ihletettségű, tulajdonképpeni vátesz-költő szerepére kérdez rá A XXI. század
költői. Ez a vers azért is érdekes, mivel felveti a művész közéletben való
szerepvállalásának kérdését. Míg a 19. században természetes volt Petőfi
számára, hogy „ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: /
Nincs rád szüksége a világnak…” (A XIX. század költői), ma azonban
jobbára iróniával, gúnnyal szemléljük a hasonló megnyilatkozásokat. A 19.
században a vátesz-költő megnevezés rangnak számított, ma inkább gúnynév. Hogy
miért, erre is választ találhatunk Finta Évánál: „Ó, nem poéta nincs, vagy
gyáva,/ gyáva a lét, a kor. / Mindnek ráléptek lábujjára, / s most sajog és sír
valahol.// Itt minden elhúzott felettünk: / repülő, vadliba, iram, / s mi
ittragadtunk, számlálgatván, / mennyi a versben a ficam.”
A kötetben
felfigyelhetünk a klasszikus időmértékes és ütemhangsúlyos zárt formájú versek
mellett a különféle, gondolatritmusokra épülő szabadversekre. Ezek közül
emelkedik ki A homokóra megfordul kezdetű. Első gondolatunk mindjárt az
lehetne, hogy leírható-e, megfigyelhető-e egyáltalán egy pillanat a világból, az
a röpke pillanat, amikor a homokszemek leperegnek és megfordul a homokóra? Mit
jelent ez számunkra: kezdetet vagy esetleg véget? Születést, halált, netalán
újjászületést? Lehet, hogy a természet végtelen körforgását? „Így porra por -
keletkezünk / kiáshatóak leszünk majd egykor mi is / megfejthetetlenek leszünk
majd egykor mi is / mindig azt vágyjuk tudni: mi történt / mikor azt kéne
tudnunk: hogyan történt / mikor azt kéne tudnunk: miért történt / mikor azt kéne
tudnunk:mi történik / MOST mi van / milyen az AMI, mi milyenek / miért ilyenek
/ kell- e hogy ilyenek / vagyunk / legyünk / és jó-e a jó” - kérdezhetjük
magunktól a hiányos mondatok keltette feszültség erejével.
A kötet fontos
darabjának érzem továbbá a Kereszt című verset, amely egyszerre
kezdeményez párbeszédet két tragikusan életét vesztett költőnő, Szapphó és
Sylvia Plath emlékével. A vers befogadását tekintve nem árt, ha röviden
megismerkedünk az előbb említett két alkotó halálának körülményeivel: Szapphó a
legenda szerint egy beteljesületlen szerelem miatt vetette le magát Leszbosz
szigetének egyik hegyéről; Sylvia Plath pedig feltehetően szerencsétlenül
alakult magánélete, mély depresszióra való hajlama miatt lett öngyilkos: magára
nyitotta a gázt és a sütőbe tette a fejét. Ilyen kontextusban kapnak komor
értelmet a következő sorok:„A színeket elolthatjátok / Úgyse beszél / Függőleges
felkiáltójel / Csobban a lent / Sapphó teste így ékelte a / Végtelent./ Sylvia
Plath vízszintesekről / Álmodozott / A szája kék a vére ernyed / Gáz kavarog. /
Sok volt nekik az asszonylétben / Végtelenek / Partján járni védtelenül a /
Végleteket / S most két irányban keresztezik / Verssel a mát.”
Szintén a
Szapphó-legendához köthető a kötet címadó verse, a Szapphó a szirten. A
vers stílusosan: szapphói strófa; az időmértékben sorba állított szavak olyan
természetességgel pörögnek előttünk, mint egy művészfilm képkockái. Ezek után
már világossá válik: a versforma tényleg örök. De nem úgy, ahogy első olvasásra
értelmezem. A szapphói strófában benne van az ókori lírahagyomány egy töredéke.
Ezt a formát minden kor számára újra meg kell hódítani, hiszen Szapphó valóban
egyfajta mérce lett és maradt mind a mai napig „asszonyi sorsa mellett”. Finta
Éva azonban nem mindig tartja be szigorúan a szapphói strófa követelményeit,
például a harmadik versszak adoneusát megtoldja egy hosszú szótaggal: „rajta
marad s boldog” (- u u / - - ), illetve az utolsó előtti versszak adoneusa is
„zökkentett”: „mit üzen folyvást” (- u - / - - ) Ezt a költői licenciát – sok
kollégámmal ellentétben – nem feltétlenül gondolom hibának, inkább amondó
vagyok, hogy egy versben élet legyen, mintsem elvont képletek puszta
leképezése. A Szapphó a szirten című versben pedig van élet.
Ha mindenképpen
hibákat keresnék a kötetben, akkor elsősorban a modorosságra hívnám fel a
figyelmet. A Civilizációs keservekben ilyen sorokkal találkozhatunk:
„Széthull a pillanat / alkalom avatag arca / Másmilyen éleket / élveteg érveket
élez.” Szerintem az ilyen megoldásokat már a fiatal Babitsnak sem tudtuk volna
elnézni. Ezekkel együtt továbbra is úgy gondolom, hogy a Szapphó a szirten
egy erős kötet, így hát írásom végére érve egyértelműen ki kell mondanom: szép
teljesítmény.
Finta Éva: Szapphó a szirten.
Versek (2006-2007.) Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010. – 74 o.
