"...az én magyarságom ellenzékben kiművelt magyarság..."

BESZÉLGETÉS FINTA ÉVÁVAL

Finta Éva Kárpátalján lett költővé. Az a tény, hogy kisebbségi létben élt, és az, hogy nő, jelentett-e valami ihletforrást, meghatározó élményanyagot szolgáltatott - e verseihez?

Örök kisebbségiként kell elfogadnom magamat. Kezdetben, az otthoni tájon, a leghomogénabb magyar kisvárosban, Beregszászban, szinte szigetlakóként a sokféle nemzetiség közé zártan ez egyfajta daccal, a kihívásra méretezett munkabírással töltött meg. Nőként is ez a kisebbségi sorsvállalás gerjesztett, hiszen nememen belül is kisebbségbe szorulok költőként. Nem tudom, ez mennyire befolyásolta pályámat és írásaimat, mert a másik pólust nem volt alkalmam megtapasztalni. Magyarországon (1990-ben települtem át) ismét kisebbségbe zár "nem bennszülöttségem", amit új környezetem gyakran tudomásomra is hoz. A versíráshoz én szolgáltatom az anyagot: minden, amit meg kell élnem, értenem, el kell fogadnom, vagy vissza kell utasítanom. De a kisebbségi lét hozta, hogy megtanultam: minden írásomnak, nyilatkozatomnak engemet felejthető, de általam egy közösséget kirajzoló jelentőséget adni, és az én dolgom, meg kényszerem is, hogy ennek meg tudjak felelni. Az én közösségem letagadható méretei és történelmi átpasszolása által csak akkor létezik, ha vagyunk, akik létét bizonyítani tudjuk. Ehhez a szerephez kellett mindig hozzánőnöm, és kell, ameddig kezembe veszem a tollat. Ma is kárpátaljai költőnek vallom hát magamat. Nem titkoltan belecsurran ebbe a tudatba egy kis gőg is, mert az én magyarságom ellenzékben kiművelt magyarság, amelynek ezáltal lett egy kis nemes patinája. Ebben hasonlít a bronzérmeken található zöld penészre.

Valójában létezik-e ilyen megkülönböztető fogalom, hogy nőköltő? Az Asszonyok tükre című verséből talán lehet erre következtetni.

A mellénk ragasztott nő-címke csak nyelvtani kényszer, a megszólítás nehézségéből fakad, mert doktor úrnak mégsem szólíthatunk egy doktornőt. Egyébként más jelentőségét nem látom, hiszen a szakmák nagy részét közösen műveljük nők és férfiak, ha nem is volt ez mindig így. Ennek mégis ellent látszik mondani az a tény, hogy már pályám kezdetén úgy döntöttem, hogy mivel az írás a történelem hagyományai szerint mégiscsak férfi-tevékenységnek minősíthető, el kell rejtenem írásaimban nememet. Ebben láttam annak a lehetőségét, hogy versenyképes legyek azokkal az írótársaimmal szemben, akiknek feleségük megfőzi az ebédet - vacsorát, és odakészíti az ágy mellé a papucsot. Ezáltal nyilvánvalóan többet vállaltam, mert az idők során nem mondtam le arról, hogy teljes értékű emberi életet éljek, és a nemem predesztinálta családanya szerepet felvállaljam. Életszemléletem folytonos alakulása során arra a felismerésre jutottam, hogy az embernek kell mindenképpen és elsősorban teljes értékűnek lennie. Igaz: a teljes értékű ember nem feltétlenül teljes értékű alkotó. A dolgoknak az a része az istenek meg a genetika kezében marad. De csökött ember sosem lehet zseni vagy nagyszerű dolgokra képes. Ez tehát csak egy feltétel, de egyike a feltételeknek. És ez a része valóban rajtam múlik. Ám én a művészetektől elvárom, hogy "egészségesek" legyenek lélektani értelemben. Beteg szellemi termékeknél Taigetosz-párti vagyok. A negatív példám József Attila volt, aki nem kaphatta meg a családot, a gyermeknemzés általi beépülést a természet genetikai láncának halhatatlanságába. Ebbe nem a költő, az ember, a férfi rokkant bele.
Anyaságom első élménye figyelmeztetett, más dolgom is találtatott. Éppen, mert az irodalom, hogy úgy mondjam, nem nőnemű. Ki tudhat, árulhat el többet erről az emberfajtáról, mint maga a nő? Volt néhány íráskísérletem, melyben ezt a hiányt szerettem volna pótolni képességeim szerint. Első ilyen kísérletem az Átváltozás, melyben a szülés-születés gyötrelmeiről vallok. A következő egy szonettkoszorú lett, A lét dícsérete, egyben harmadik kötetem címadó írása. Erről szoktam mondani: rántáskavarás közben írtam meg. Valóban a konyhában született, délelőttönként, a családi ebéd és növekvő kisfiam bébiételeinek készítése közben. És dacból. Mert akkoriban élni való energiám is alig volt, és ez nagyon megrémített. Az Asszonyok tükre már az ilyen gondoktól többé-kevésbé felszabadult nő nyilatkozata asszonytársairól.

Nehezen találni szerelmes verset köteteiben. Valami szemérmes tartózkodás lehet az oka?

Részben. A szerelmes versek megkerülése kezdetben szándékos volt. Amitől gyakorta kirázott a hideg a dilettánsok és némely női verselő írásaiban, az éppen témaviláguk a szerelem és egyéb ilyen "negéd" dolgok közé fonódása okán történt. Később szokássá szilárdulhatott a megkerülés, s a téma fokozatosan átcsúszott az intim szférába. Ilyen tárgyú írásokkal már régóta a férjemnek okozok meglepetést egy-egy családi esemény kapcsán, és csak ritkán publikálom közülük egynémelyiket. Az írás bennem kialakult mechanizmusához tartozik, hogy mindent leírok, ami a pontosságot, a tárgy teljes kigömbölyítését szolgálja, ezáltal valóban gyakran érzem, hogy bizonyos szerelmes tárgyú írásaim egyáltalán nem tartoznak a nagyközönségre. A költőnek is lehet magánélete. Hogy mit gondolok, hogyan vélekedem ilyen tárgyú kérdésekről, annak úgyis benne kell lennie egyéb írásaimban, hiszen nem titkolózom és nem rejtőzködöm.

Párkák című verses drámájából rádiójáték is készült, pedig a szerző "kortévesztő ballépésnek" nevezi írását. Milyen zenét álmodott e mögé a költői szöveg mögé?

A Párkák azért kortévesztő, mert több köze van múlthoz és jövőhöz, mint a jelenhez. A végtelen időhöz és a folyamathoz kapcsolódik szándékaim szerint, de a ma ebben a folyamatban még nem felmérhető. Remélem, eljön az idő, amikor a jelenleg má-nak nevezett kor, mint múlt felismerhető lesz benne. Mentegetőzésem mögött tehát ez a szerénytelen időérzet működik, valamint annak az elismerése, hogy darabom semmilyen tekintetben nem szolgálja a kor divatjait, de felszínes erkölcsi szokásait sem. Anakronizmusom tehát ebben keresendő. A hozzá kapcsolódó zenét nem álmodtam meg. A zene benne van, ritmikailag és szerkezetileg is. Az összesen kilenc angol szonett, amely átfűzi a három önállónak is tekinthető részt, gyakorlatilag is tagolja az írást, s egyfajta erkölcsi-filozófiai irányt is szab a témának. A társadalomból kiszoruló vagy kimenekülő magánember lehetőségeit szerettem volna megkeresni és megjövendölni a túlélés, az értékmegőrzés érdekében. Remélem, ha egyszer zeneszerző kezébe kerül, aki meg szeretné álmodni hangzatait, megtalálja benne a számára szükséges fonalat. De ez már egy másik alkotói folyamat lesz, és nekem valójában semmi közöm nem lesz hozzá. Bárdos Lajos több versemet is megzenésítette a nyolcvanas években, nekem ebből csak a gyönyörű meglepetés maradt, amikor elküldte fénymásolatban a kottákat. Mostanában Rózsa Pál budapesti zeneszerző érdeklődik írásaim iránt. Karácsonyi ajándékba egy versemre írt misét kaptam tőle. Ebben a sors ellenszolgáltatását látom, mert valójában a művészetek közül a zenét élvezem a leginkább, s ha rendelkeznék a műveléséhez szükséges előképzéssel, talán én lennék ma Magyarországon az egyetlen női zeneszerző, aki a komolyzene gyönyörű dzsungelébe vetette magát.

Finta Éva festőként, grafikusként is megfogalmazza a világhoz való viszonyát. A múzsák testvériségéből mégis a szó művészete kapja a legfőbb hangsúlyt. Miért?

A képi ábrázolás számomra mindig kaland volt, és a folytonos tanulás lehetősége. Magyarázza ezt, hogy nincs ilyen irányú képesítésem. Amit tudok, azt Horváth Anna beregszászi szobrász-keramikusnak köszönhetem, meg annak a néhány éves tapasztalatnak, amíg festegettem. Az amíg nem véletlen kiszólás: évek óta nem vettem kezembe ecsetet, legfeljebb egy-egy gyors akvarell-táj erejéig. Félek a festőszerszámoktól, mert túlságosan nagy belefeledkezést okoz használatuk, amit gyakorló anyaként egyelőre nem engedhetek meg magamnak. Az írás viszont életforma és terep, hol harcaimat megharcolhatom. Szükséglet mindennapi létezésemhez. Ezt nem én akartam így. Az írás akarta.

Balla D. Károly elemzi Finta Éva: Éjszaka című versét, melyben a szelíd, doromboló macska képében alvó tigris lakozik. Az elemzés szerint az éjszaka életük metaforája volt. Igazat ad ennek az értelmezésnek?

Nem tudom, igaza van-e Balla D. Károlynak. Ha megáll a metafora ilyen értelemben is, szíve-joga az elemzőnek azt olvasni az írásból, amit hitelesnek vél. Én talán nem gondoltam rá, de nem érzek kísértést a tiltakozásra. A versírásnak rendszerint van egy mély rétege, amit az alkotás fázisában a szerző nemigen befolyásolhat a tudatosság révén. Ezek a rejtelmek teszik, hogy néha az írás nem is arról, vagy nem csak arról szól, amiért szándék szerint született. Az mindenképpen benne rejlik a versben, hogy a dolgok igazi arcukat csak alkalmanként fedik fel, rendszerint, amikor ki vagyunk szolgáltatva nekik. És nincs kiszolgáltatottabb az alvó embernél.

A Zár - vers metaforái egyetlen léthelyzetet határoznak meg vagy az egész világképet?

A Zár - vers alkalmi versként íródott Horváth Anna születésnapjára. Hogy mégis kötetbe helyeztem, annak az volt az oka, hogy talán sikerült benne többet megfogalmaznom, mint amit alkalmi köszöntőként mondhat az ember embertársának. Ez sem véletlen. Ő az, akivel évekig együtt - gondolkodásban elemeztük a világ és környezetünk dolgait. A világkép, ami a versből kiszól, tehát mégsem alkalmi, és nem egyszeri hangulat eredménye. Az írott s a természet által teremtett törvények összefogásában meglehetősen állandó élethelyzet zárul belé. És ha egyetlen élethelyzetről szólunk is: a részletben ott vergődik az egész, ahogy az egész egybegyűjti az összes részleteket.

Nemrégiben jelent meg egy válogatás Váci Mihály verseiből. Talán egyfajta azonosulás sugallta ezt a munkát?

Azonosulni már senkivel nem tudok, társulni igen. Mindazzal társulni kívánok, ami az emberiség történelme során értéket hordoz, értéket teremt, vállal és képvisel. Váci most nem divatos, hogy finoman fogalmazzam meg irodalmunkból való kitessékelését. De hát ez is csak kordivat. És én szenvedélyesen tiltakozom a divatok szellemi életünkbe és értékrendünkbe csempészése ellen. Ezt olyan manipulatív szellemi szabadságfosztásnak érzem. A divatnak az öltözködésünkben a helye. Egyáltalán: fogalmi dolgokban mértéktelenül rendmániás vagyok. Nem szeretem elkenni a kontúrokat. A Váci kötet megszerkesztésére önként és nagyon szimbolikus honorárium fejében vállalkoztam. Tehát ingyen, dalolva. Miért? Mert tudtam, hogy létezik egy Váci Mihály, aki túlélte korát, saját divatját is, s aki itt van ebben a jelenben eleven meglátásaival. Úgymond: kopásmentesen. Tudom, hogy ez kihívás kortársaival szemben, ahogy megcsontosodott ízlésmintáinkkal szemben is az. De az értékek mindig sokfélék voltak. Nem tartozom a szobordöntögetők közé. Én a Varga Imre Lenin és más szocialista tárgyú szobrait nem bolygatnám, mert a mű akkor is mű, ha az ideológia kipusztul belőle. A műnek nem csak társadalmi mondanivalója lehet. Közölhet olyan emberi értékeket, amelyek túlélik a kor lepusztulását. Az egyiptomi szobrok istenné avatták uralkodójukat. Ki állítaná manapság, hogy nem az alattvaló hízelgése által? Mégis: a világ legnagyobb kultúrkincsei között tiszteljük e faragott köveket.

Az 1982-ben született Oldott összegezés derűje él-e még a költőben csaknem másfél évtized után is?

A derű az emberiség egyik legszebb erénye. Egy baja van: társas műfaj. Én pedig áttelepülésem óta meglehetősen magányos vidéki életet élek. Szerencsém, hogy harcos természetem van, sosem adok fel semmit. A derű, a humor hát megszületik így is, legfeljebb késleltetve, mert magam jutok el hozzá, gondjaim sok- sok rendbehozatal végén, amikor már felülről, a mennyezet felől is meg tudom őket vizsgálni.

A Párkákban mondja az egyik szereplő: "Ha félreállsz, cserbenhagyod magad." Áttelepülése nem valamilyen félreállás?

Áttelepülésemből hiányzik az én szándékom, a családom döntését tartalmazza. Nem sok választási lehetőségem volt: maradhattam volna, ha elválok a férjemtől, de nem valószínű, hogy megtarthattam volna mindkét gyermekemet. Férjemmel együtt gyermek - centrikusak vagyunk, a család értük van. A másik lehetőséget választottam. Nem érzek benne hűtlenséget, megfutamodást. Egyébként a félreállást a számunkra nehezebb, de erkölcsösebb megoldás nem választására értettem. Amikor gyengeségből, jellemhibából választjuk a könnyebbet. Nekem ez volt a nehezebb. Szerepemnél maradtam. A kérdés erkölcsi tartalmán túl: nem érzem vendégnek magam Magyarországon. Jogos tulajdonosként "foglaltam hazát" az anyaföldön. Aki engem itt idegenként kezel, azt megkínálom egy odatelepülés lehetőségével. Ő is mehet oda magyart gyarapítani, ahonnan érkeztem. A történelem különben egyáltalán nem érdeklődik kis sorsaink iránt, csak törvényeit, szabályait döfi az oldalunkba. Ne várjon hát tőlem tiszteletet, a kímélés anyás mozdulatait. Sose szeretett annyira, hogy rászolgálna.

Kenézlő, 1994. február 2.