Finta Éva honlapja

A recenzens ezúttal szerencsés helyzetben van, ugyanis Finta Éva új kötetének borítóját Horváth Anna rajzai díszítik, ahogy előző „produktumának”, a Vissza a vízöntőbe címet viselő kiadványnak illusztrációi ugyancsak a kárpátaljai szobrász-keramikus alkotásai. Lényeges különbség azonban, hogy a Szapphó a szirten csupán egy esztendő termését adja közre, míg korábbi versfüzére tizenhárom évet ölel fel; ciklusokba rendezve. Nem csupán számbeli fölényben vannak azonban a Vízöntős kötetben a képzőművészeti alkotások, jelentőséggel is bírnak, egyedi értelemmel rendelkeznek, hozzárendelhetően az egyes ciklusokhoz. A Szirt esetében viszont a borítón, illetve az utolsó poéma után elhelyezett rajz a teljes könyv vizuális megfogalmazása. A foghanggal alliteráló cím ezoterikus gondolkodásra utal, végtére is a vízöntő időszakát idézi meg; melynek uralkodó plánétája a karma bolygójaként aposztrofált Szaturnusz, illetve egyes megközelítések alapján társuralkodója az újító, szabad, független Uránusz; ám mindenekelőtt levegőjegy, s így a művészi, szellemi érdeklődés jellemzi.

Zodiákus megközelítése által egyúttal tiszta vizet kíván önteni szerzőnk a pohárba – ismét, korábbi időszakokat idéző módon; erre utal a határozószó-, szóval valódi költészetet kíván művelni, küldetést teljesíteni. Az Aquarius régebbi ábrázolása angyalakkal történt: e stilizált lény megmerítette kelyhét az élet vizében – mely a keleti filozófia jelképrendszerében az intellektuális feletti, intuícióra érzékeny lélek -, s azt az emberiség javára áldozta, akár Prométheusz a tüzet. A görög mitológiában gyökerezik a vízöntő csillagképének asztrológiai magyarázata: Zeusz, ki nem tudott ellenállni Ganümédész trójai herceg elbűvölő szépségének, sas alakjában elragadta az ifjút, s megtette égi pohárnokának, Michelangelo érzékletesen ábrázolja a jelenetet híres festményén (Ganümédész elrablása, 1580).

Finta Éva Lopják Európát című verse Csokonai Vitéz Mihály művét, az antik gyökereket bíró Ovidius Metamorphosesának második könyvén alapuló August Bürger-átdolgozást, A’ Tolvaj Istent idézi. Érdekes, Fintánál a „megtévedt látású bika” (a debreceni költőnél szelíd, jámbor, nyájas kinézésű, kinek „Kinek nem láttzik ki gonoszsága / Bika tekintetéből”) inkább egy gyarló embert, mintsem a fifikás görög főistent idézi. Európa is „ócska” lányka, „ki rég nem szűz de rusnya ribanc”; ellentétben a cívisvárosból „ártatlan tehernek”, az Ió-szerető „prédájának” látott alakkal. A strófák végén mindannyiszor elhangzik a költői kérdés Héra hitvesére vonatkozóan: „sajnáljuk-e Barátaim?”S az „elszánt”, de „vén” „kan” hogy ne lenne szánalomra méltó, utóvégre „Mit nemz ami vén már?” Ismét Ovidius-allúziót láthatunk: a vén ember szerelme csúf. Ugyanakkor ez talán megkönnyebbülés is, a felelősség terhének levetése – különösen egy Zeusz-típusú karakter esetében -, ami miatt inkább irigylésre ad okot hóbortja, macho man-voltja, sőt egész, őseire fittyet hányó, új dinasztiát alapító, húgával hancúrozó, transzformálódni, s emócióival természeti jelenségeket előidézni képes lénye.

Persze a felelősségtől való megszabadulás a fennhatóság, a potencia elvesztését is jelenti, s ez komoly veszélyekkel is járhat. Ahogy Uránosznak tartania kellett fiától, Kronosztól, ki férfiasságára és hatalmára törve átvette ősétől a stafétabotot; úgy Zeusznak is van félnivalója, miután anyja, Rheia segítsége révén be tudta ugyan csapni felmenőjét, Kronoszt, azonban a theomakia természetéből adódóan ez csupán átmeneti, időleges győzelmet jelenthet. Végül is még egy isten sem uralkodhat örökké az időn.

Csokonai – Toldy és Kazinczy jellemzésével – „dévaj”, „pajkos epigrammájában” a főniciai Agenor magzata, Európa egy mirtusszal ékesített ártatlan leány; míg Fintánál egy vén szeretőt elcsábító kitanult kurtizán, ki inkább hajaz a bikára lobbanó Pasifaere – „a’ Nap buja leányára” -, a krétai Minósz király nejére. Finta sokkal inkább emocionális perspektívából láttatja az eseményt, s nem egyértelmű a befejezés maga sem; míg a Crimen Raptus tanulságot fogalmaz meg: „Jó hogy az ártatlanságnak / E’ Tolvaja el veszett / ’S Nem adunk a’ csalárdságnak / Isteni tiszteletet. /- Kár, hogy emberi formába / Keresztelt bikák vannak, / Kik a’ bujaság nyomába/ Barom módra rohannak.” A sárospataki költőnő feloldozza bűne alól az elrablót, s éppenhogy az áldozatot hibáztatja, vádolja csalárdsággal. Mindketten a szexualitást látják a világméretű romlás okának, ám érdekesmód férfipoétánk tesztoszterontól fűtött fitársát, míg hölgy versvarrónk ösztrogéntól bolondított nőtársát okolja. Egyébként ez utóbbi némileg érthető, már ha – vállalván a feministák dühét – a bűnbeesés történetét vesszük figyelembe.

Finta zárlata („zápor teteje / égből jön és égbe tör ujra”) sokkal kevésbé egyértelmű jelentést hordoz. Talán az isteni halhatatlanságot hirdeti; ismét ellentétesen Csokonaival. Formailag nem követi elődjét, sem a rímek, sem a ritmus, sem a szerkezet tekintetében. Az eltérés mögött komoly szándék rejlik, hiszen a 18. század végén még tűnhetett szűziesnek az öreg földrész, mára azonban az azóta eltelt két saeculum még nyilvánvalóbbá tette, még élesebben kirajzolta ráncait.

A Szirt időrendi sorrendet követ, egy évnyi gondolatáramlás naplóját adja – az első vers lehetett a legkésőbb, 2007. nov. 1-jén megírt, mindössze a koncepció miatt kerülhetett előre, illetve a 2006. jan. 3. elírás lehet, 2007. helyett (Szapphó társa) – a kötet tehát egyértelműen egy esztendő jegyzőkönyve, ha nem is lineáris, inkább önmagába visszatérő szemlélettel.

Szintén január 18-ai „naplóbejegyzés” a Jégvándorlás, amelyben a szerző teljesebb képet alkot, nem csupán önnön földrészére koncentrál, illetve annak (déd)lánykorára, az egyföldrészre, Pangeára (vagy a szuperkontinens elődjeire, Pannotiára vagy Rodiniára), viszont itt még sokkal kevésbé emocionális, inkább tárgyilagos. Leginkább a „lopja majdnem szűz Európa testét” tanúskodik kritikáról. Kérdéses – a Finta teljes költészetére központozás permanens jelentőségvesztése (az egyes kötetek az idők folyamán mindinkább mellőzik a mondat- és tagmondathatárok, a tulajdonnevek stb. jelzését), elsősorban a vessző használatának hiánya miatt -, majdnem szűz a hölgy, tehát mondjuk állapot-, netán mód-vagy fokhatározói szerepben áll-e ezen egy-két szó; vagy esetleg időhatározó-plusz tagadószó kapcsolatát láthatjuk-e. Ezt viszi tovább, illetve időben még visszább Az egy szorzatában. Itt még az „ősmatéria” korában látjuk, minden idők kezdetét, az ősrobbanás előtti pillanatot.

A Csábítás azonban egyértelműsíti, mit gondol e férfiakat vonzó, Aphroditénak hódoló papnőről: „Combot tár mint a szajha / pedig nem szajha pedig / gyermek e szajha.” Ki „hiába védekezik”, kinek hiába „tiszta az arca”, s hiába „Isten sem így akarja” ám mégis, „gyermek a szajha”. A Háború is mintha róla szólna: „Prostituálhat a korkép / állhat pucéron az angyal / kilép a képből az isten / költekezőn és haraggal.” Utóbbiban oximoronba burkolva hangsúlyozza: „isteni megfeszülésben / szent arcu kurvák ragyognak.” Fenyegető a befejezés: „ha Antikrisztusban hinnék / hogy szála szakad a világnak / csak asszony lenne a tettes / ki méhéből bombát csináltat.” A lelketlen férfivilág elleni terrortámadás kamikáze harcosa szüfrazsett-mozgalma élén véget vet az egész rosszul szabott létezésnek.

Téved azonban, aki e sorok mögött a feminizmus hangját véli felcsendülni. E háborút ugyanis nem az emancipáció zászlaja alatt vívják elkeseredett, fakanalak és pelenkák hadával felvértezett némberek, miket jól megtervezett pillanatokban a férfijogú társadalom gőzölgő levesébe dobálnak. A nő teremtő erejét domborítja ki a költő, s tegyük hozzá: nő; ez igen kényes pozíció, hiszen egy nő képes csak (közvetlenül) világra hozni új idők új jelszavait harsogó hírnököket. S ez igen áldásos feladat, miután az Antikrisztus elpusztítására hivatott a jövevény, tehát a Rosszal való leszámolás az Abszolút Jót szolgálja. Pontosabban csak szolgálná, erre utal a hisz ige feltételes módú alakja, amiből talán arra következtethetünk, hogy a szerző szeretné hinni, hogy létezik egy erő, amely uralkodik felettünk, s ha igazán eltökélten és szeretetben élünk, nem gyűr maga alá, azonban hihetőbb, hogy a gonosz valójában bennünk lakozik, s így hiába születnek próféták, kik egyeseket legyőzhetnek, mégsem elegendő ezen egyenlőtlen küzdelemben a létük. Évekkel korábban a Nau hatalmas titka című versében a teremtés hasonló, mégis alapjaiban különböző vonását fogalmazza meg: Én vagyok az összefüggés a mindenségben / úgy hívnak: Végtelen Szeretet / hiába szültem délceg fiakat / elfelejtették titkomat / nélkülem ez a föld pusztaság lesz.” Úgy tűnik, csalódott, s elhagyta a világot, s most egy Antikrisztussal kívánná helyrehozni a bűnét, azonban ebben ő maga sem hisz.

A női lét bizonyos szempontból a határon túli és / vagy költői státuszt is jelenti. 1992-es vallomásában a kárpátaljai magyar írók helyzetét problémásnak látja. Mint írja, „speciális nehézségei” vannak ezen alkotóknak, s így saját magának is, a „korai árvaság állapotát” kénytelenek élni, „amikor a gyermek volt önmaga apja s anyja, felnevelő őse”. (Finta Éva, Hagyományok, divat és korszellem a mai magyar irodalomban határon innen és túl, Magyar Élet, 1993. 3.sz.)

Finta Éva világról való elgondolása meglehetősen sötét, ahogy erről számot ad a Barátaim panaszkodnak soraiban. Megközelítése alapjaiban ellentétes a 19. századi Európa optimista látásmódjával. Persze a fintai sötétség éppenhogy világos, hiszen annak felismerése, hogy „ítélni is / Dönteni is / Választani is / Érteni is” szükséges, ha látjuk az egyértelmű helyzetet, ijesztő is lehet (Barátaim panaszkodnak); s menekülésből döntünk a rózsaszín okuláré orvossága mellett, amin keresztül elbújhatunk a zordon valóság elől. A köztudat sokáig – tévesen – Roger Baconnak tulajdonította a szemüveg és a puskapor feltalálását, s érdekes, hogy a bölcsek kövét kutató ferences alakja összeköti a valósággal való szembenézés helyes, tisztánlátó; illetőleg a helytelen, agresszív formáját. Ahogy az ún. szemüvegkígyó, a Naia tripudians szintén felidézi az Édenkert kígyójának tudáshoz, de büntetéshez is juttató alakját. (Itt ismét visszautalhatunk a vízöntőre, melynek kettős hullámjele korábbi értelmezés szerint a víz, a modernebb szerint a bölcsességet jelképező kígyó analógiája.)

Megfontolandóak lehetnek a porosz filozófus, Nietzsche szavai: „A művészet elviselhetővé teszi az élet látványát, mégpedig oly módon, hogy a tisztátalan gondolkodás fátylát teríti rá.” (Emberi, túlságosan is emberi). Felfogását, az ún. rabszolgamorált Finta kimondatlanul is hasznosítja, hisz az Übermensch új értékeket teremtve magasodik a gyenge csőcseléktömeg fölé. A hegeli, A szellem fenomenológiájában megfogalmazódó gondolat ugyancsak feltűnik: a produktív, aktív szolga öntudatra ébred, s maga alá gyűrvén legyőzi a passzív urat, megfordítja a hierarchiát, míg végül, jó pár fordulatot követően, kialakul az egyensúly. E duális jelleg más formája jelenik meg a beregszászi születésű költőnő Kettős alakban című költeményében: a „holt alak” és „szorgalommal fertőzött beosztott” párharcában, a vers születéséért saját létét áldozó, majd cserébe attól életet nyerő ihlet főnixi küzdelmében.

A XXI. század költői (Petőfi Sándornak küldöm) dacol a könnyebbik utat választókkal, különösen azokkal, kik a költőkre sütik a mersz hiányának bélyegét: „gyáva csupán a lét, a kor.” Védelme szerint „Mindnek ráléptek lábujjára, / s most sajog és sír valahol.” Hasonlót fogalmaz meg már jó pár évvel korábban, 1979-ben a Vállalkozás az örömre címadó poémájában: „a várakozás mindig a jövőre számít”; valamint 1984-ben a Gyorsfotóban: „Ez most a semmiségeké, / ez a kor.” Ezzel persze felmenti önmagát is, kire, Petőfi barátjára, igaz az általa kimondott tézis: „nem poéta nincs”. A jelent „szegény, buja és ostoba” „Sötét középkornak” látja, mely „Lefejez, meglop, rosszra csábít, / s házunkban van az otthona.” A birtokos személyjel kissé feloldja a felmentést, e szerint tehát szerzőnk is hibásnak tartja magát a kialakult helyzetért. A nietzschei tézist (Gott ist tot) felülbírálja; kijelenti, hogy „új Isten kéne”, mivel – indoklása szerint – „A régi / elgázolt és cserbenhagyott.” Hasonlóan az 1982. évi Helyszínrajzhoz, ahol azonban megengedőbb hangot üt meg: „Na és? Az Isten úgyis megszökött.” Azért nem hiányolja, mert „Csak szétmorzsolt hiány maradt utána”. Rezignáltan adja olvasója tudtára, hogy „kövér, türelmes átok” vigyáz ránk, míg más „álmodja helyettünk az álmot.”

Petőfihez írt költeményében a deista álláspont pesszimista értelmezését nyújtja, azonban Nietzschének mégsem ad igazat, utóvégre azt írja: „vizsgálgatjuk, ki a halott”. Vagyis az sem egyértelmű, hogy Isten halott-e: talán igen, talán nem, azonban könnyen meglehet, hogy mi magunk vagyunk életképtelenek. Ugyanakkor szintén kérdéses, mit jelent a ”mi”. A „Szétszórt önérzetünk, fajunk” könnyen lehet, hogy a magyarságra vonatkozik, azonban tágabban értelmezve akár az emberiségre is érvényes lehet, ám akár lehet a kiválasztottként feltűnő költők nélküli halmaz is, sőt, netán az előbb említett isteni lénnyel egyazon halmaz közös tudatalattija. Mindent összevetve hibás a vezető, Isten, ki rosszul irányította népét, az emberiséget, hibás maga a nép, s még a mindezt látó és láttató poéták is, bár talán ők a legkevésbé, tudniillik a nép elnyomta a szavukat, s a Teremtő hagyta mindezt. Alátámasztja ezt az értelmezést a negyedik versszak, amelyben „roskadnak svédasztalaik / a keveseknek, akik éppen / szolgálnak bennünket – vakon, / s mi oly hálásak vagyunk érte, / hogy övék pénz és hatalom.”

A szétszóratás a magyarságra is kell, hogy vonatkozzon, legalábbis az átlagos olvasó számára mindenképpen felidézendő konnotációt hordoz, a diaszpórát, s sajátos történelmünk révén nyilván a Trianonnal, 1956-tal kapcsolatos önkéntes és kényszerű, fizikai vagy lelki emigrációt sugallva. Már csak azért is, hiszen Finta több helyütt hangsúlyozza sajátos szemléletének okait, a történelmi helyzetből fakadó világlátását. Beregszász a trianoni békeszerződés értelmében az akkori Csehszlovákiához (később a Szovjetunióhoz, majd Ukrajnához ) került, s bár honfitársaink még mindig nagy számban lakják ezen ősi magyar várost – jóllehet már a település nevének utótagja is a szász lakosság emlékét őrzi -, mégis idegen ország testében kénytelen létezni. Akár Jónás a cet gyomrában.

Ki lehet a kötet több darabjában is feltűnő Szapphó? Mi lehet a kapcsolat a fintai szereplő, illetve – Platón névadása alapján – a tizedik Múzsa között? E kérdés megválaszolásához tágabb körből vett asszociációk segíthetnek hozzá. Talán nem véletlen, hogy a 19. századi európai német, francia filozófia némileg hasonló történelmi szituációban újította meg önmagát, miként a Kr.e. 7-6. századi görög irodalom. A véres franciaországi események ugyanúgy a kiábrándulás érzetét ébresztették fel, ahogy a türannoszok átvették a poliszok arisztokrácián alapuló társadalmában a vezető szerepet, s így a politika forrongó világábóli menekülést jelentett a dalköltészet. Friedrich Hegel számára a nagy francia forradalom a szabadság eléréséhez vezető út szimbóluma volt; értelmezése szerint a közösségen keresztül válunk igazán egyénekké, ahogy az epikával szemben a líra az egyéniség kibontakozását teszi lehetővé.

Fontos jellemzője Szapphó és kortársa, Alkaiosz költészetének, hogy a múlt helyett a jelenre, az aktuálisra koncentrál, s mindezt rövid, pergős, változatos formában viszi véghez; szakítva az eposz kötöttségeivel. Szapphónak, az Égei-tenger északi részén fekvő Leszbosz szigeti aiol dalköltőnek, Aphrodité imádójának, már-már papnőjének csupán pár teljes verse maradt fenn, legtöbb alkotása töredék; s e tény már önmagában is igazat adhat Finta Petőfihez intézett nyugtatgató soraira vonatkozóan, hiszen még így, töredékesen is évezredek meghatározó tagjává válhatott. S lám, lám, 2004-ben felfedezték – 1922-ben fellelt öxürünkhoszi papiruszokkal, vagyis az ókori Szent Grál-korpusszal kiegészítve – negyedik, százegyszavas Szapphó-költeményt egy egyiptomi múmia pólyájának anyagán.

Szapphó, a poéta munkásságában rálelhetünk Finta költészetbe vetett hitének, reményeinek s természetesen aggodalmának és kemény kritikájának párhuzamaira is. A Párbeszéd Alkaiosszal, optimista felhanggal, a Devecseri Gábor fordításában megszólaló Holtan is feküszöl … azonban az utókor hálátlanságától elkedvetlenedő sóhaj: „senkise fog / visszatekinteni / emlékedre.” Szapphó a - sokszor vitatott történelmi személy – a hagyományoknak engedelmeskedve férjhez ment, az oikosz, az otthon őrzőjévé vált, ugyanakkor a múzsáknak is hódolt, thiaszoszt alapított. A későbbi értelmezés a „női Szokrateszt” rehabilitálni kívánván kettéválasztotta a testi és lelki mélységek élvezőjét (ezen belül is a férfiakért, illetve nőkért bolondulót), ezáltal züllött hetéra és a magasztos költő-filozófus kettősségét megalkotva (gondoljunk csak a halál árnyékára).

Finta kötetcímadásának hátterében talán az állhat, hogy – Menenandrosz szerint – Szapphó viszonzatlan szerelmet táplált egy ifjú, Phaón iránt, s mivel nem talált viszonzásra, levetette magát Leukasz szigetének szirtfokáról. Ha úgy vesszük, Szapphó feminista volt, megteremtette a híres nőköltő, kvázi a modern nő alakját, s – legalábbis a kánonban manapság hagyományozódott változat szerint – nem törődött az elvárásokkal, hol a férfi, hol a nő testének gyümölcseit szakította le; s ne felejtsük el, hogy a költői öntudat benne bontakozott ki először ilyen élesen. Mi történik Szapphóval? Áll a bércen (Szapphó a szirten), simogat (Szapphó érintése), megismerjük párját (Szapphó társa).

A kötetnyitó vers, a Szapphó érintése nem árul zsákbamacskát, elénk tárja a költő vateszi státuszát, kiválasztottságát, isteni fényben tündöklő jellegét: „Úgy nézek át a tájon / mint isten a nagyvilágon / ki magának teremtette.” Persze „tévhitnek” nevezi vélekedését: „Mindent elhisz az ember”, ám mégiscsak „látja a szépség végét, / és hallja az örök csendet”, illetve a valóságot, vagy annak egy sajátos változatát, a közvetíteni kívánó médiumot: „kultúrák alkonya gyászol”. Szapphó tehát nem más, mint „villámfény női alakban”. A görög mitológia felől értelmezve az esendő emberi tulajdonságokkal bíró főisten feminim oldala; netán a hókarú Héra, ki megelégelve bátyja-férje-komplementere kicsapongásait ily módon – esetleg apja, a legyőzött Kronosz erejét segítségül híva – vet véget ez elszabott érának.

A forma előtti túlzott hódolat a költő számára ugyanolyan menekülés, mint az olvasónak a problémákkal, a negatívval, a fájdalommal nem foglalkozó irodalom választása, utóvégre a külsőségek imádata eltereli a figyelmet a valóban fontos dolgokról: „ittragadtunk, számlálgatván, / mennyi a versben a ficam.” (A XXI. század…) Ennek felismerése mondatja ki Fintával, hogy mondanivaló híján hallgasson a költő; annak birtokában ugyanakkor nem számít, ha „örökkön fiókokba gyűrve”, „Irgalmatlan és ismeretlen” léteznek e lelkükben mirtuszkoszorús héroszok, tudniillik „szerzőink” bár „némultan”, mégis „nagyok.” A Civilizációs keservek – némi szóviccel élve – a l’art pour l’art helyett life pór life látásmódját idézi. A pillanat élvezete, a carpe diem hasznosítása helyett - különösen utólag szemlélve – lényegtelen dolgokat hajszolunk, de mégiscsak csillagok árnyait lesve áldozunk a pillanat – talán önmagunk – oltárán; s ezáltal elkergetjük a gyanakvást, miszerint értelmetlen módon élünk.

Az ember nem csupán hasonlatos egy transzcendentális lényhez, hanem maga az Isten, hiszen önmaga számára teremt világot; erről ad számot az Önvizsgálat lenyűgöző megfogalmazása: „ az én bőröm amit hordok / s én lakom benne a bennem lévők / egyetlen tudora.” A megváltoztathatatlanba való belenyugvást hirdeti: „ott vagyok ahol lehetek”, miképpen A kihagyhatatlanról soraiban: „odaérünk ahova érünk”, viszont utóbbiban a rezignált felütést elkeseredve folytatja: „csak éppen mennyi fájdalommal..” S mindezt szeptember elsején, az iskolakezdés napján, az ősz lélektani kezdetén, szemben (?) a nyárutóra eső augusztus 25-ei véleményével. Vizuálisan valóban szemben, hiszen a nyitott kötet jobb és bal oldalán olvasható a két költemény, s így még a cím is összeolvasható: önvizsgálat a kihagyhatatlanról; ahogy a sorok is mintha egymásnak feleselő gondolatok lennének, vagy akár hasadt elme rokon személyiségei dialogizálnának.

Finta Éva legfrissebb kötete az önvizsgálat jegyében íródott, s az egyes állomások hiteles beszámolójaként az Olvasó elé tárja ezen igazán intim eljárás eredményét; mindezt szubjektíven, mégis hitelesen, végtére is Ő a benne lévők „egyetlen tudora”.

(Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010.)