Az alább idézendő és elemzendő három vers az elmúlt 25 esztendő során született Kárpátalján. A három szerző közül az első, Kovács Vilmos, már nincs életben. 1977-ben, ötven éves korában végzett vele a rák, alig pár héttel Magyarországra települése után. Itthon, Kárpátalján, sok megpróbáltatást állt ki, 1965-ben kiadott regényét a szovjet hatóságok betiltották. Éjszaka című verse az életében megjelent utolsó könyvében, a Csillagfénynél című verskötetben (Ungvár, 1968.) található. Második szerzőnk, Füzesi Magda, Beregszászon él, a járási lap magyar kiadásának felelős szerkesztője. Téli éjszaka című verse egy sajátos keletkezésű kötetben kapott helyet: a Kárpáti Igaz Szó területi hasábjain könyvtükör szerint tördelt, kivágható és összefűzhető lapok jelentek meg, amelyikből az olvasó kis versfüzetet állíthatott össze. A Füzesi Magdáénak Egy ember a tömegből volt a címe. (Ungvár, 1983.) Harmadik szerzőnk, Finta Éva szintén a Bereg-vidéki költők táborát gyarapította - egészen a múlt esztendőig. Családjával az áttelepülés mellett döntött, jelenleg a Borsod-megyei Rakacán él. Éjszaka című verse 1987-es kötetében, az Idő - korongon címűben jelent meg Ungváron.

*   *   *

Életünk helyzetek sorozata, amelyek térben és időben elrendezve kitöltik szemléletünk valamennyi dimenzióját. A helyzet önmagában éppúgy nem létezik, mint a pillanat vagy a mozdulat. Viszonyítási rendszer nélkül nincs értelme helyzetről beszélni, ha viszont vállaljuk, hogy valamihez képest vizsgálunk valamely helyzetet, akkor vonatkoztatási rendszert kell választanunk, és számolnunk kell idő és tér mérhetőségével vagy mérhetetlenségével. És csak miután elhelyeztük a helyzetet szemléletünk koordinátáiban, azután kezdhetünk bele elemzésbe.

Ha ugyan van értelme az elemzésnek. Mert adódhat úgy, hogy hasztalan minden erőfeszítésünk: hiába vesszük számba a helyzet valamennyi elemét, hiába tisztázzuk ezek kölcsönös viszonyát egymáshoz, hiába állapítunk meg minden lehetségeset magukról az elemekről és magukról a viszonyokról. Mert eredményként egy olyan bonyolult adathalmazt kapunk, amely már - már megfejthetetlenebb, mint maga a helyzet volt. Az aprólékos megközelítés helyett olykor célszerűbb a lényeg egészének megragadását megkísérelni. Azaz: metaforát találni a helyzetre.

*   *   *

Kárpátalja elmúlt ötödfél évtizedének metaforája az éjszaka.

Éjszaka

Kattan a villany, s ellobban a Tűz,
melyre már millió éve vigyázok,
és a magától táruló ablakon
beliheg a szőrös pofájú Mindenség,
ez a csillag - ivarjairól szaporodó,
Isten árnyékában párzani vágyó,
hímszagú állat.

Felülsz az ágyon.
Szemed sárgán villan.
Orrlikad kitárul,
s csendesen remeg a vállad.
Kovács Vilmos

Kovács Vilmos versét egy metonímia és egy metafora nyitja. Az előbbi ok és okozat felcserélésén alapul (hiszen a kapcsoló kattan és a villany alszik ki), a második a világosságot mint azonosítottat cseréli fel a Tűz szimbólumával, mint azonossal. Az elvonatkoztatás mértéke fokozatos, hisz a metonímia már-már köznyelvi egyszerűségű, míg a metafora inkább költői (bár a Tűz, mint jelkép szintén szokványos). E két szókép után a második sorban már bezúdul a versbe az egész mitológia. Hiszen a "millió éve" nem pusztán költői túlzás, hiperbola, hanem a millió évre sziklához láncolt Prométheusz egyértelmű megidézése. Hogy a Prométheusszal azonosuló lírai én e versben nem mint tűzlopó, hanem mint tűzvigyázó jelenik meg, annak oka és jelentése van. Közelítsük meg talán így: aki ezen az éjszakán (vagy inkább ebben az éjszakában) tüzet lop Zeusztól, annak szerepe és felelőssége nem merül ki a tűzlopás tényében, vagy abban, hogy a tüzet átadja népének. A tűz (ha tetszik: Tűz) vigyázója, őrzője, táplálója, átmentője kell hogy legyen.

A harmadik sor picit furcsa igehasználatával kelt feszültséget (megszokottabb lenne tárulkozót vagy kitárulót, de inkább nyílót, kinyílót használni) , no és persze jelentésével is: a megszemélyesülő ablak így válik a mitologikus éjszaka jelképelemévé, amelyet egyébként Kovács Vilmos kötetében a következő vers visz tovább. (ABLAK / aztán már nincs is semmi / csak a csillagbójás közöny / abban a sötét üveges szemben / mely elnézi / hogy próbálom el tízezredszer / egyszeri halálom.)

Ezen a "varázsablakon " át nyomul be a képbe a negyedik sorral kezdődő Bosch-i látomás. A "szőrös pofájú Mindenség" már önmagában is hátborzongtató vízió, ezt tovább tetézi -árnyalja az isteni genezissel vont profán párhuzam, illetve az élet keletkezésének a világspórával, a kozmikus ősprincípiummal történő magyarázása (vö. "csillagivar") E szürreális, ám mégis bölcseleti "logikájú" képben megjelenítve láthatjuk eszme (Isten) és matéria (Mindenség) szembenállását, utóbbinak az előzőhöz képest másodlagos ("árnyékában") voltát. Ebben az éjszakában azonban a látomás konkrétabb az idea és az anyag filozófiai- költői felmutatásánál. E versben a Mindenség sokkal inkább az itt és most valósága, ha tetszik: a hímszagú állattal azonosított hatalom, amely arcába liheg a tűzvigyázó Prométheusznak. Hogy e feltételezés nem alaptalan "belemagyarázás", valószínűsíti a második versszak.

A kozmikussá absztrahált kép után ugyanis a leghétköznapi emberi világ, a közvetlen valóság jelenik meg. Az alighanem álmából felriadó második személy minden bizonnyal a lírai én asszonytársa, aki felülve az ágyon halkan sírni kezd.

Sírni kezd, mert ő álmában látta azt, amit Prométheusz ébren: a szőrös pofájú szörnyeteget, amely olyan idegen embertől és Istentől, mégis mindenhatóként telepszik rá hímszagával a világra, magáévá teszi, saját képére nyomorítja.

Ezért kell sírni ezen az éjszakán, ebben az éjszakában, mert ahányszor ellobban a Tűz, ahányszor elenyészik a megtartó világosság, annyiszor megjelenik a Gonosz.

Vigyázz hát a tűzre, Prométheusz, s vigyázzatok ti mind, kik birtokában vagytok, mert értetek is sír az asszony ott, azon az ágyon.

Téli éjszakán

A süket falra mártír - fahasábok
Morse jelekkel titkot fénylenek.
Jajgat a lélek, dörömböl hiányod.
Éjfél rikoltoz a világ felett.

Most bebalzsamozzák a megkínzott fákat
a vijjogó, vajákos vén fagyok.
Ítélet nem volt. Kegyelmet sem várhat,
ki vére hulltán daccal hallgatott.

Az őrült csend most megfojtja a tájat.
Havat zabál, vonítva felröhög.
Hova rejtsem a sápadt ibolyákat,
ha álom - ágyon csonttá görbülök?
Füzesi Magda

A cím József Attila-i. Ám intelem ("Légy fegyelmezett!") és külső kép helyett Füzesi Magda egy enteriőrrel nyit. A szobabelső képe azonban nem a kellemesen meleg, fűtött helyiség intimitását jeleníti meg, hanem a zord időjárás belső párhuzamául szolgál. A képváltást a szakasz utolsó sora előlegezi meg (a szobába is behallatszik a világ felett rikoltozó éjfél-kuvik hangja).

A második és harmadik szakasz felépítése azonos. Az első két sor mindkettőben "időjárási látomás", a második kettő pedig morális síkra emeli a költeményt. A verset záró két sor, amellett, hogy erkölcsi tartalmat implikál, újra "behozza a képet" a szobába, amelyben - ezt csak a vers végén tudjuk meg - ott tartózkodik a lírai én, "álom-ágyon" töprengve, kétségbeesve.

Megfigyelhető, hogy mint Kovács Vilmos versében, itt is megjelennek az éjszakában a már ismert szimbólumok: a tűz (lásd "fahasábok"), az állat ("havat zabál"), sőt az ágy is. Valamint a két személy: a lírai hős és a második személyű (ezúttal valószínűleg) férfi társa: "dörömböl hiányod". A közömbös ("süket") falra rávetül a fel-fellobbanó tűz fénye ("Morse-jelek"), miközben a fahasábok áldozatul esnek. Mártírhaláluknak előképe is van a versben: a kinti fák szenvednek, megkínzottak.

A lírai hős ágyáról figyeli a fényjeleket (egyelőre) nem érti őket ("titkok fénylenek")

A jajgató lélekről nem igen tudni, hogy a lírai hős lelke, vagy a távollevő kedvesé, netán valami "általános kollektív lélek" vészkiáltása, segélykérése rejlik a Morse-jelekben.

A ház fölött rikoltozó éjfél mindenesetre semmi jót nem ígér, sem a népmesék vasorrú bábájára emlékeztető, alliteráló, három jelzővel ellátott fagy. Ez a vijjogó, vajákos vén fagy amúgy is kétes szerepű, hisz aligha lehet kétségünk afelől, hogy éppen ő kínozta meg a fákat, deres-zúzmarás - jeges balzsama nem igazi gyógyír, főleg, ha tudjuk, hogy a fahasáboknak is a fagy miatt kell mártírhalált halniuk. A fagy tehát - ebben az éjszakában! - a magát Jónak feltüntető Rossz szimbóluma. (Nem úgy, mint a magát adó, alább megjelenő állat.)

Pontosan a vers közepén vált át a költemény morális síkba. E vers keletkezésekor és megjelenésekor senki sem gondolta, hogy ilyen rejtett, metaforikus utalásnál több lesz mondható a nagy kárpátaljai éjszaka áldozatairól: az 1944 őszén a szovjet hatóságok parancsára deportált magyarok tízezreiről, akiket mindenféle ítélet nélkül ("Ítélet nem volt") hurcoltak a gulágokra. A téma egészen a nyolcvanas évek végéig szigorú tabu alá esett, a túlélőket nem rehabilitálták. ("Kegyelmet sem várhat") s a magyarság "vére hulltán daccal hallgatott".

Füzesi Magda egyébként a tabu oldódásakor elsők közt fogalmazta meg ez a sorstragédiát egyértelműbben is Kósa Anna balladája és Évforduló című műveiben.

A harmadik szakasz nyitósora tovább fokozza a tragikumot. A mártíromság és vérveszteség már nem elég: a hallgatásra kárhozottakat megfojtja a csend, megnyomorítja a kimondhatatlanság és a kollektív bűntudat. A következő sor meg is jeleníti a csend parancsolóját. A kép újra József Attila-i. Ritkábban idézett versében, az Ordasban szinte azonos a kép: "Friss havat zabál s érzi / húsotok, amint bevérzi". Ebben az éjszakában az ordas kiléte - miléte aligha kétséges, s nyilván azonos a Kovács Vilmos - vers szőrös pofájú fenevadjával. Már -már várható, hogy ez az ordas is beliheg az ablakon, nem véletlenül félti hát a lírai hős az ibolyáit. Virrasztania kell, mert mi lesz a sápadt virágokkal, ha rejtegetőjük elveszti éberségét.

Kovács Vilmos hőse felriad álmából, Füzesi Magdáé nem mer elaludni. Virraszt, és már pontosan érti a mártírfahasábok SOS -jeleit.

Éjszaka


Arcát az ég kezembe rejti,
behunyja csillagszemeit,
kövér sötétté gömbölyödve
gurul az éjszaka megint.

S dorombol, lábamhoz húzódva,
pedig lehet, a tigrisek
erős karmain ringatózik
és ő is tigris, meglehet.
Finta Éva

Finta Éva költeményében három nagy megdöbbenés lehetősége rejlik. Az első közelébe akkor kerülünk, amikor az első két sor könnyedségén, szelídségén, szokványos csillagszem - metaforáján (vö. József Attila "Lehunyja két szemét az ég...") túljutottunk és felkészületlenül ér bennünket a rejtelmes kép: a sötétté gömbölyödő éjszaka, mely ráadásul gurul. Nem tudjuk eldönteni, miről is van szó. Higgyünk a költőnek, valóban az éjszakáról? Akkor miért gurul? Hogyan gömbölyödik? Kinek kárán-baján hízott kövérre? Nem hátborzongató ez egy kicsit, különösen a szelíd csillagszemek után?

És ekkor szemünk rácsúszik a következő sorra: "S dorombol, lábamhoz húzódva." Ujjongó felismeréssel éljük át az első rádöbbenést: hálistennek csak egy elhízott macskáról van szó, Feszültségünk, szorongásunk feloldódik, lelkesen tesszük helyükre a dolgokat: a "kövér" szó egyenes értelmű a macskára vonatkoztatva, a "sötét" nyilván a cicus fekete voltára utal, s mi sem jellemzőbb erre az állatra, mint hogy szeret összegömbölyödni. A sötétben közelgő kövér macskáról megállapítani: gurul, szemléletes költői kép. Éjszakánk tehát nem más, mint a macska metaforája, s gyakorlottan rábólintunk, talán mert ezt az azonosítást ismerjük máshonnan is, Radnóti Ódájából például: "A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött / s zizzenve röppenő kis álmokat vadász" A macska és az éjszaka egybejátszása kellemesen bizseregtet, igen, ennyi sejtelmesség még jól is esik: sötét, csillagtalan éjszaka, lábunkhoz dörgölődző puhaság - finoman árnyalt, érzékletesen szemléltetett lírai alaphelyzet.

Van azonban még három sorunk: "pedig lehet, a tigrisek / erős karmain ringatózik" - olvassuk és megriadunk. Miféle merénylet ez a "pedig", mit tételez fel ez az alattomos "lehet"? Hát mégsem macskáról van szó?

Misztikus veszélyt kezdünk sejteni, borsódzik a hátunk attól, hogy elhízott kandúrnak hittük azt, ami tigrisek karmain ringatózik. S ha félelmünk könnyítéséül azt hinnénk, csupán egy rokonaival cimboráló háziállatról van szó, nagyot tévedünk, mert mellbe vág az utolsó sor:

"s ő is tigris, meglehet."

Nem, ez a "meglehet" már nem elbizonytalanít, mint a korábbi "lehet", ez már maga a bizonyosság, a második nagy megdöbbenés: az éjszaka, amit macskának hittünk, valójában tigris, szörnyű fenevad. Semmivel sem szelídebb, mint Kovács Vilmos "szőrös pofájú szörnyetege", vagy

Füzesi Magda "havat zabáló" ordasa. És felrémlik egy klasszikus példa is, amelyben éjszaka és tigris szintén egybejátszik:

" Tigris! Tigris! Éjszakánk erdejében sárga láng, mely örök kéz szabta rád rettentő szimmetriád? "
Blake: A tigris (Szabó Lőrinc fordítása)

Ám még Blake versében a fenevad már az első sorban megjelenik, Fintánál mindvégig csak lopakodik felénk, és csak utolsó kétségbeesésként, mint valami ultima ratio helyett testet öltő ultima irratio surran tudatunkba.

S innen a vers egésze áthangolódik az első szakasz második felében érzett mérsékelt szorongás hatalmas félelemmé terpeszkedik, és a szakasz végén terpeszkedő " megint" mint valami totális deja vu idézi fel minden korábbi éjszakánk hasonló emlékét. És - harmadik megdöbbenésként - az is megvilágosodik, hogy ezen az éjszakán, ebben az éjszakában minden macska valójában vérszomjas emberevő tigris.

*   *   *

Metaforát helyzetünkre? Igen: az éjszaka. Amelyben ránk liheg a szőrös pofájú Mindenség, amelyben ébredő kedvesünknek csendesen remeg a válla: az éjszaka, amelyben vonítva felröhög a havat zabáló toportyán, amelyben sikamlós jéggel palástolja gyilkos szándékait a fagy, amelyben az ítélet nélkül meghurcoltak segélykérését villogja minden tűzhely: az éjszaka, amelyben megint és újra és ismét és örökkön örökké tigris les ránk minden macskaszemből. Metaforát helyzetünkre? Igen: az éjszaka. Lehunyt csillagszemeivel, vijjogó kuvikjaival, és megannyi hímszagú állatával.

" Ez a helyzet.
És mi az esély?
Talán csak a Tűz.
És az ibolyák."